Neil Marshall 2005-ben az új brit közönségfilm jelentősebb alakjai közé került Barlang (The Descent) c. méltán elismert horrorjával. Mindezt majdnem teljesen lerombolta a félresikerült Végítélettel (Doomsday), mely nulla tempóval és arányérzékkel megátkozott, már-már paródiaszerű fércfilm lett, szégyent hozva a poszt-apokaliptikus akciófilm műfajára. A kilencedik légió épp ezért presztízsfilm: csak megtekintése után tudunk érdemben nyilatkozni Marshall rendezői képességeiről.
A kilencedik római légió mítoszát Marshall adott alapként használja. Így szerencsére sem történelmi oknyomozó riportot, sem pedig a manapság oly divatos demitizált realizmust nem látunk. A rendező, szándékosan nem törődve a mítosz történelmileg lehetséges realista kontextusaival, régészecset helyett pallossal kezd vizsgálódni. Fókuszpontjában pedig egy pár fős egységre koncentrál, akik szerencsésen túlélték légiójuk pusztulását: céljuk a hazajutás, amihez azonban túl kell élniük a pikt nyomkereső horda gerillatámadásait is. Marshall így harmadszor teszi meg a túlélésért folytatott elkeseredett harcot alkotása gerincének, mely jelen esetben a rideg skót felföld hangsúlyos jelenlétének, a vérre menő római-pikt kulturális különbségek bemutatásának és a folyamatos aktuálpolitikai utalásoknak köszönhetően jócskán működőképesebbé és mélyebbé válik, mint a Végítélet esetében volt, a Barlang kiegyensúlyozottságát azonban csak néha, alulról súrolja.
Durván a film kétharmadát teszi ki a bujdosás, a menekülés, és Marshall láthatóan érti is mindennek a kémiáját. Izgalmas, olykor némi suspense beemelésével feszültté húzott, kegyetlen és pörgős akció-füzérként folynak egymásba ezek a jelenetek, melyek egyértelműen a film legerősebb pontját képezik. Míg a menekülések sodrát Marshall szépen időzített totálokkal, légi felvételekkel és az elképesztően vészjósló táj vágóképeivel tördeli finom ritmusba, addig a harcjeleneteket sajnálatos módon a mostanában túl gyakran látott, minden élvezetes részletet elmismásoló testközeli gépállásokból, epileptikus vágásokkal mutatja be. A tempó így ugyan nem foszlik szét, azonban e kőkemény szekvenciák alatt nem ajánlatos pislogni, ha minden naspolyaként szétfröccsenő koponyát látni kívánunk. Példának okáért a légió lemészárlásának jelenete alig érzékelteti az egymásnak feszülő erőket, csupán vériszamosan kapkodó képcsomót látunk, mely egyértelműen a Gladiátor nyitócsatájának tesztoszteronnal és belekkel dúsított mása.
Az akció-kaland-pörgéseket megszakító, karakter- és történetábrázolást továbbvivő párbeszédes jelenetekkel sincs különösebb baj. Egyes dialógusok kifejezetten szépek, egymondatos minimalizmusukat Marshall bajtársias, elegánsan tahó humorral díszíti, s ezen jeleneteknek hála pont annyira ismerjük meg a szereplőket, amennyire szükséges. A hányatott sorsú multikulturális csapat egyik tagja sem született római, s mindegyikük csak egy fogaskerék a háttérben végig jelenlévő, döntésképtelen hatalmi gépezetben. Féltucatnyi leírható, járulékos veszteség. Egyszerű harcos lelkek, akik elhagyatottságukban saját magukért harcolnak, a Birodalom eszméi, érdekei, parancsai nélkül csupán hazavágyó porszemek a széllel szemben. Ezért mondható jogosnak és példaszerűnek a film – amúgy irtózatosan blőd és elnyújtott epikába fullasztott – zárlata. Hadrianus nem vonul ki, nem győzedelmeskedik. Falat épít, határokat szilárdít, de már későn bármihez. Ugye ismerős?
Ez a nyirkos, hideg és aktuális reménytelenség azonban szörnyen bután hígul fel a teljesen felesleges romantikus szál beemelésével. Arianne (Imogen Poots) jelenléte a folk-fantasy egyszerűsítő kétpólusúságával ülteti le az addig nagyon vérgőzös történetet. Angyali teremtményként egyértelműen ellenpontozza, és sajnos egyidejűleg ki is oltja Etain (Olga Kurlyenko már-már túl kemény alakítása) sátáni, nagyjából hihető karakterét. Hasonló elbillenés érezhető a Quintus Dias (Michael Fassbender kisujjból hozza) narrációjánál is. Eleinte szépen alapozzák meg az atmoszférát ezek a magasztos, mégis csipetnyit cinikus és rezignált gondolatok, azonban a film közepétől semmi jelentőségük nem lesz, ráadásul néha a képkivágatban látottakat mondja fel, ami szabályosan amatőr húzás.
A kilencedik légió több súlypontbeli figyelmetlensége ellenére egy közepesnél kicsivel jobb, csak részben szórakoztató peplum-akció-mozi, mely politikai odamondásával, gore/slasher jellegű durvulásaival, tájkép-esztétikájával sok örömteli percet okozhat az erre vágyóknak. Azonban Neil Marshallnak legközelebb nagyobbat kell dobnia, hogy igazán bízhassunk képességeiben.
