Tavaly a versenyben bizonyult a legjobbnak, idén versenyen kívül is legyőzhetetlen volt: Baltasar Kormákur a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál zsűrielnökeként látogatott Budapestre, és meglepetéssel vette tudomásul, hogy Fehér nászéjszaka című filmjét is bemutatja a szemle. Be is sűrűsödött a rendező programja, közönségtalálkozók, zsűrizés, interjúk…
Kis városnézés, fürdőzés a Rudasban, majd 20 perc jutott a Filmtettre is. Elnézem, ahogy az előttem lévő újságíróval beszélget: vidám, mosolygós és fáradhatatlan. De nem csak a délelőtti fürdőzés után, mert akármikor láttam a fesztiválon töltött négy nap alatt, nyoma sem volt az arcán semmiféle északi melankóliának: szerette a fesztivált, Budapestet, és a fesztivál is viszontszerette őt, a közönség meg még inkább.
Amellett, hogy a filmjeid nagyon emberi történetek, hús-vér figurákról – Hlynur, Erlendur, Jon, Thora –, egyúttal izlandi látképek: összességében beszélnek az országról, a társadalomról. Jelent ez felelősséget? Érzed ennek a súlyát?
Persze, a háttér Izland, de nem passzív, hanem igenis aktív szerepet tölt be a filmekben. Emellett mégis próbálok egy országot, egy tájat – az ott élőkkel együtt – művészi eszközökkel bemutatni. De hogy mennyire tipikusak a munkáim… Miért, az Amerikai szépség tipikusan amerikai? A legizlandibb filmem talán A tenger. Igaz dolgokról beszélek, de természetesen a képzelet szabadságával, és léteznek ilyen emberek is, meg másfélék is. Izland nem egy pozitív hely, de ki kell állnom érte, meg kell mutatnom. A lényeg, hogy igaz módon tegyem.
Támadtak vagy bíráltak ezért az „igaz módért” Izlandon?
Nos, így van, nem turistacsalogató filmeket készítek… Persze, az újságíróktól gyakran megkapom a magamét. Vannak kritikusaim. De nem ez számít, hanem az, hogy a közönség máshogy látja. Ha nem szeretnék, amit csinálok, nem mennének el moziba. A Vérvonalat Izland lakosságának egyharmada látta. Gondolj bele. A Fehér nászéjszaka pedig 2008 leglátogatottabb filmje volt Izlandon. Azt végképp nem gondoltam volna, hogy Csehov fiatalokat fog vonzani a moziba…
Szereted a nehéz témákat, sok filmed alaphelyzete akár tabuszituációnak (leszbikus szerelem, az izlandi DNS-ügy, nagy korkülönbségű házasság) is nevezhető. Oka lehet ez a népszerűségüknek?
Kíváncsi vagyok az emberekre, mindenféle értelemben. A nehéz helyzetekre éppúgy, mint a reakciókra. Hitelesnek kell lennem a karaktereimen keresztül, meg kell őket értenem, és ezt a megértést át is kell adnom a nézőnek, és ők felismerik magukat a hőseimben. Azért mész moziba, hogy jobb embereket láss, mint önmagad? Azért mész, hogy úgy gyere ki a film után, mintha egy nagy jégcsappal mellbeszúrtak volna, és a hidegség átjárná az egész testedet. Az ilyen filmeket szeretem, és célom is az, hogy ilyeneket készítsek. Az egyik kedvencem Ang Lee Jégvihara – gyönyörű történet a szexuális viselkedés minden mélységéről, olyan film, ami mindig velem van.
A fő fegyvered a finom irónia.
Igen, most kicsit büszkébb is vagyok erre, mint a Vérvonal után. Jó a kérdés, mert valóban nem gonosz iróniaként használom, hanem úgy dolgozom, hogy ezzel a finom iróniával segítsek tükörbe nézni. Titkokba, csodákba lehet vezetni a nézőt, ha nem túl pesszimista.
Könnyebb egy történetet filmre adaptálni, mint a semmiből megírni egy forgatókönyvet?
Szeretem az adaptációkat, és ha jól megnézed, a legtöbb film az is. Megtetszik egy kép, egy pillanat, egy történet töredéke, és ha annyira tetszik, hogy meg kell írnom, akkor az már valahol adaptáció. Az anyag nem lényeges, csak ami készül belőle: a végeredmény. Egy kis sztori is elég – ha megragad, tudok dolgozni annyiból is. Lehet, hogy ez csak a színházi hátterem miatt ilyen természetes nekem, de a karaktereimen keresztül próbálok mesélni, nem a sztorin van a hangsúly. Csehov Ivanovjának a feldolgozása (a Fehér nászéjszaka) például egészen izgalmas volt olyan szempontból is, hogy a darab színházi előadásaival párhuzamosan vettük fel a filmet. Ugyanaz a stáb dolgozik mindkettőben, mégis mást kellett nyújtaniuk a vásznon, mint a színpadon. Másrészt sok helyütt eltértünk az eredeti darabtól is, vidámabb befejezést akartam, egy pozitívabb élet-szeletet bemutatni, már ha ez lehetséges Izlandon. A hősöm szerelmes lesz és megnősül – ez kvázi egy boldog befejezés –, öngyilkossággal.
Ennyi elfoglaltság mellett van még időd színészkedni is? Hiszen ebben is sikeres vagy, 2001-ben Európa egyik legtehetségesebb fiatal színészévé választottak (ld. a Berlinale Shooting Star programja).
Nem sok időm marad rá, de megragadom a megfelelő alkalmakat. Legutóbb a Reykjavík – Rotterdamban szerepeltem, nagyon élveztem. A rendező, Óscar Jónasson a barátom, felhívott, hogy van ez a könyv, megnézném-e. Elolvastam, és mondtam is neki, hogy fantasztikus, nem kell ide tanácsot adni, ez így rendben van. Nevetett, és közölte, hogy neki nem tanács kell, hanem hogy eljátsszam Kristófer szerepét. Persze, hogy elvállaltam. Öröm volt minden perc, igazán jó hangulatú forgatás volt.
Miről szól az új filmed, az Inhale?
Ez egy Új-Mexikóban forgatott drámai thriller. Egy lány elvesztéséről szól, a tüdőbetegségről és a donortüdőért való küzdelemről. A szülők harca és a mérhetetlen veszteség feldolgozása az alapprobléma. A szervkereskedelem egy harmadik világbeli szituáció, egyszerre kilátástalanságot és reményt hordoz magában, szóval nagyon valóságos az, amit a film ábrázol. Egy ügynökségen keresztül jutottam a munkához, a forgatókönyvet nem én írtam, de egyszerűen el akartam mondani ezt a történetet.
Úgy tudom, van egy bárod Reykjavíkban…
Egy éve eladtam. Rájöttem, hogy a filmre kell összpontosítanom. A produkciós cég, a rendezés, az írás, a színészkedés a fontos. Jó móka volt, de a Kaffibarin egyszerűen nem fért bele már az életembe.
Miért, mennyire volt része a napjaidnak? Előfordult, hogy te csapoltad a sört?
Neeem. Én csak iszogatni jártam le. De tudod, felnősz, megváltozol…
.jpg)
