A 2000-es évek nem kedveznek a mozinak. Az emberek tévéznek, letöltögetnek, jobb esetben dévédéznek. Egyre-másra zárnak be a filmszínházak, a szakma alternatív forgalmazási technikák után kutat. Erre itt egy fesztivál, a Titanic, ahol hétköznap, késő este minden jegy elkel. Például egy izlandi filmre. Baltasar Kormákur új filmjére: ez a Fehér nászéjszaka.
Úgy volna hát jó eljárnunk, mint a szakácsnak, aki megkóstolva az elé tett fogást, leírja az alapjául szolgáló receptet? Vagy mint a zeneszerzőnek, aki képes hangjegyekre bontani a felcsendülő dallamot? Mert mégis mi van Kormákur Titanic-közönségdíjas filmjében, amitől ennyire működik? Adva vagyon egy férfi, Jon, aki elégedetlen az életével. Ennek elsősorban boldogtalan házassága az oka, amelyből látszólag nincs kiút. Az asszony idegei felmondták a szolgálatot, elhagyni nem lehet, mellette elfogy a levegő. Van viszont egy lány, a fiatal és szép Dora, aki hisz a szerelem erejében, abban, hogy ő mentheti ki a férfit e hétköznapi pokolból. Sőt nem is hiszi, egyszerűen tudja, hogy nekik egybe kell kelniük.
A film esküvői jelenettel indul, melyről azonban pillanatok alatt kiderül: csupán a főpróbája annak szertartásnak, amelyben Dora és Jon – Izland eldugott szegletében – örök hűséget esküszik majd egymásnak, a tervek szerint pontosan egy nap múlva. De máris látszik, hogy viszonyuk nem felhőtlen. A kocka el van vetve; a néző máris tudja, hogy az elkövetkező másfél órás játék tétje a boldogító igen kimondása lesz. Klasszikus vígjátéki helyzet, melynek komikumát az is fokozza, hogy a történet elrajzolt, kedvesen bumfordi figurákkal van tele. Csakhogy a vígjátéki séma a fent vázolt drámai szituációval kombinálódik. Az elkövetkező 24 óra bonyodalmai közé ugyanis be-beékelődnek a múlt eseményei, az, ahogy Jon Doráé lett, eleinte Anna mellett, majd Anna helyett. A jelen idejű cselekményt, a Szent Iván napi esküvő romantikus komédiába illő viszontagságait Jon emlékei szakítják meg – eldurvuló jelenetek egy házasságból.
Ez az ügyesen kiegyensúlyozott szerkezet telítődik meg végtelenül egyszerű jelképekkel és figurákkal, félreérthetetlenül kifejező helyzetekkel. A szavak szintjén is minden egyértelmű: pacekba kapjuk az érzelmi kifakadásokat, a bölcseletet. Irigylésre méltó ez a direkt artikuláció – mifelénk sajnos hiánycikk, csak elvétve találkozni vele játékfilmben. Mert ami egyértelmű, nyilván nem elég mély, nem értelmezhető elég sokrétűen, ám minél homályosabb a történet és a szimbólumrendszer, annál értékesebb lehet az anyag. Erről a szemléletről árulkodik, mikor a vágószobában fontos döntések születnek, s a vágó társszerzővé lép elő.
A Fehér nászéjszaka ellentétes alkotói logikát sejtet; gyanítható, hogy itt mindennek a forgatókönyv a kulcsa, erről árulkodnak a kereteket alkotó jelenetek éppúgy, mint a motívumfűzés következetessége. Vissza-visszatérnek az izlandi táj elemei, legyenek azok táj-idegenek, mint az eltévedt golflabdák, vagy táj-azonosak, mint a madarak, melyek (élve vagy sem) minden nagyobb dramaturgiai fordulatnál fontos szerephez jutnak. Az események rendkívül koncentrált, már-már színpadias jelenetekben tárulnak elénk, ezekben ágálnak a nem túl eredeti figurák – a köldöknéző egyetemi irodalomtanár, az öntudatos végzős diáklány, a kapzsi házisárkány anyósjelölt, a lágyszívű mamlasz apósjelölt... A színpadias szó itt semlegesen értendő, nem arról van szó ugyanis, hogy a film holmi papírízű átirata volna egy színpadi műnek (egyébként Csehov Ivanovjának laza adaptációja). Inkább mintha a színházrendező Kormakur logikája érződne rajta. A dolgok nem sejtetve vannak, nem a színész homlokredőiből olvashatni ki, mi van a felszín alatt. Akció akciót követ – van itt minden: gázolás, vízbeesés, hajsza, vécén ülés, lövöldözés, hempergés, éneklés, üvöltözés…
Mindez egy kis közösségben, egy mindössze pár házból álló, távoli izlandi falucskában játszódik. Ráadásul az év leghosszabb napjára virradóan, a fehér éjszakák egyikén. Vagyis itt aztán tényleg mindenki lát mindent, titkok nincsenek. A közösség pedig, jól vagy rosszul, de reagál arra, ami a tagjaival történik. Ez a miliő, ez az állandó visszacsatolás az a mozzanat, ami innen, a nyüzsgő nagyvárosi létből nézve megszépíti a történetet. Emlékeztet kicsit a cseh filmek kisembereinek világára, de egy kicsit hollywoodiasan szájbarágós is: segít eldönteni, mikor kell nevetni, mikor kell a szereplők boldogságának örülni.