Életrajzi filmet készíteni biztos választás – Oscar-szempontból legalábbis sokkal kecsegtető döntés. A nyolcvanas években reneszánszukat élték a történelmi személyiségekről készített monumentális tablók, egymás után nyert a nagyszabású Amadeus, a Gandhi, majd Az utolsó császár. Napjainkra annyiban változott a helyzet, hogy a dollár tízmilliókba kerülő (mai értéken százmilliós nagyságrendű) történelmi tablók és meghatározó politikai személyiségek helyett inkább kézzelfogható figurák, embermilliók által eszményített közszereplők váltak Hollywood kedvenceivé.
Tavaly Ray Charlesra emlékezett Amerika, s nyert Oscar-díjat a legendás zenész megformálásért Jamie Foxx a művészről szóló életrajzi filmben, s ugyanerre jó esélyei vannak idén a fenegyerek Johnny Cash eljátszásáért Joaquin Phoenix-nek.
Tény, hogy a sokakat megosztó Malcolm X, vagy a máig lezáratlan JFK-ügy kevéssé érdekes a célközönségként meghatározott tízen-huszonévesek számára, mint nevezett zenészeink, a pop-idolok, egy másik vallás hirdetői. Ráadásul nevezett alkotók egyikének élete sem volt makulátlan: drogról, félrelépésekről, kicsapongó életről, átmulatott éjszakákról tudósított a korabeli bulvársajtó, miközben persze nem szabad elfelejtenünk a slágereket és az eladott milliónyi albumokat sem.
Ha valami, akkor John R. Cash élete kétségkívül filmre kívánkozik. A fiú, aki gyerekként közvetve testvére halálának okozója, aki a gyapotföldet hátrahagyva próbál szerencsét a világban, zenésszé válik a katonaság után, s emelkedik fel a nyomorból, hogy 12 évnyi házasság, és négy gyerek után rátaláljon élete szerelmére, aki megszelídíti és harmincöt éven keresztül, azaz haláláig hű társa marad: ennél romantikusabb történetet kitalálni sem lehetne. S a dologban az a szép, hogy igaz. A nyughatatlan ráadásul pompás interpretáció. Johnny Cash élete remekül kerül kibontásra James Mangold kezei nyomán.
A korábban önmagát több műfajban is kipróbáló rendező (krimi, thriller, vígjáték és dráma) olyan következetes és precíz munkát végzett, mely még a Ray esetében sem volt elmondható. Mert míg utóbbiban patetikus flashbackek csaltak drámát a vászonra és könnycseppet a nézőtérre, addig itt elsősorban az önpusztítás drámája rendíti meg a nézőt, s az élet szülte nagy egymásra találás véteti elő velünk a zsebkendőt – hatáskeltő/fokozó trükkök, erőltetett szimbólumok nélkül.
Nehéz is lett volna mindezt a börtönzenét játszó Cash imidzsével összeegyeztetni, ráadásul a forgatókönyv, valamint a dinamikus színészi játék ezt itt nem is igényelte. Utóbbi egészen kifogástalan, mind a Casht játszó Phoenix, mind a June Cartert megformáló babaarcú Reese Witherspoon hihetetlen átéléssel, a zenei betétek alatt pedig szinte extázisban játszik. A flashbackből induló, egyébként kronologikus történet meseszerűségén pedig egyszerűen felesleges lett volna bármit is megváltoztatni. Érezte ezt Mangold is, aki szabad teret biztosított művészeinek, s ők maximális odaadással töltötték ki a rendelkezésükre álló űrt. A nyughatatlan egészen rendkívüli zenei élménnyel gazdagítja a Johnny Cash zenéjét kedvelő nézőket – filmélménnyel pedig korosztálytól, beállítódástól függetlenül bárkit.
