A kijárási tilalom miatt alaposan megugrott az érdeklődés az egyébként sem gyengélkedő videójátékipar termékei iránt. Legyen az konzol, PC vagy Android: soha nem játszottak többen online, mint mostanában. Viszont most teljesen a technológia előtt sokszor tétován álldogáló szülőre van bízva, hogy mit és hogyan vásárol, illetve hogy milyen korlátozásokat állít fel a gyerkőc PC- vagy konzol-használatára vonatkozóan. Ebben lehetnek segítségére a dobozos játékokon és a digitális vásárlásoknál is jól láthatóan jelzett korhatár-besorolások.
A videójátékok korhatár-besorolási rendszeréhez egyértelműen a filmipar szolgáltatta az inspirációt Európában és Amerikában is – ha single playert játszunk, akkor még elég egyértelmű a helyzet. Csakhogy egyre több opciónk és műfajunk van az online játékhoz, ebben az esetben a helyzetet néhány dolog árnyalhatja: az online/multiplayer játékok besorolhatatlansága/ellenőrizhetetlensége, illetve azok a fránya megvásárolható lootboxok – arról nem is beszélve, hogy a mozgóképipartól eltérően a videójátékipar már egyáltalán nem Hollywood- vagy Amerika-centrikus. Ugyan vannak amerikai gigacégek is dögivel, de az innováció nagyrésze Japánban, sőt Európában is zajlik. Így aztán a jó öreg amerikai mozgóképipari besorolások kissé másképp működhetnek.
Tegyük fel, hogy a házunkban van egy úgynevezett „gaming” PC (legyen az laptop vagy desktop), netán egy játékkonzol (PlayStation, Xbox vagy Nintendo – vásárlási tippünk ide kattintva olvasható), és egyelőre csak dobozos játékokban gondolkodunk. Ha vadiújat vásárolunk az üzletből, akkor viszonylag egyszerű a dolgunk, ugyanis a PEGI (Pan European Game Information, azaz a Egységes Európai Játékinformációs Rendszer) irányelvei alapján minden Európában eladott játék dobozának bal sarkában kötelező módon szerepel egy hatalmas plecsni, ami egy színt és egy életkort tartalmaz, valamint a PEGI címét: www.pegi.info. A PEGI-t az Interactive Software Federation of Europe (ISFE) működteti, és ugyan elvileg csak tájékoztató jellegű, igazából ez lett a de facto használt európai játékbesorolási rendszer (Németországot leszámítva). Ez a PEGI-szám első ránézésre is elég egyértelmű, ha viszont bővebb információt szeretnénk a játék tartalmáról vásárlás előtt, akkor megfordíthatjuk a dobozt, és ott további piktogramok magyarázzák el, hogy pontosan mitől is 18, 16 vagy éppen 12 év felettieknek ajánlott az illető játék.
Érdemes arra is vigyázni, hogy bizonyos piktogramok csak bizonyos életkor-besorolás mellett értelmezhetőek: például a félelemkeltő képeket jelentő pók piktogram nem igazán szerepel 18-as játékok mellett, mert redundáns lenne. Csak a 12-es és 7-es karika mellett lelhető fel, és azt jelenti, hogy ahhoz az életkorhoz viszonyítva tartalmazhat erőszakos képeket nélkülöző, de mégiscsak ijesztő hangokat vagy effektusokat. Ugyanígy a „bad language” nevű ikon mást és mást jelenthet az életkortól függően. Egy 12-es játékban ez legfeljebb egy enyhe (értsd: nem magyaros) szitkozódást jelenthet, 18-as karika mellett viszont akár különféle, koituszt és istenségeket invokáló káromlást is. A 2015 előtti játékok tartalmazhattak egy számítógéphálózatot ábrázoló, „online” feliratú piktogramot is, ami arra a potenciális veszélyre figyelmeztetett, hogy különféle online interakciók is történhetnek a játékon belül (chat, egymással való harc stb.) – ez az ikon mára, a multiplayer-, sőt a „mindig online singleplayer” játékok korában okafogyottá vált, ezért megszüntették, 2018-tól van egy bankkártyát ábrázoló piktogram, ami a játékban való vásárlás – DLC-k, mikrotranzakciók, egyszóval a fránya lootboxok – veszélyére hívja fel a figyelmet.
A jó hír az, hogy a PEGI – ha nincs is külön törvénykezés mögötte – Romániában és Magyarországon is de facto használatos, már csak a játékipar központosítottsága miatt is (senki sem fog külön Magyarország kedvéért külön lemezt nyomtatni, legfeljebb a borítón lokalizálják a játékot Közép-Európára magyar, lengyel, cseh, szlovák reklámfelirattal). Na de a gyerek kijátszotta vagy megunta a játékot, és elcserélte egy másik dobozos PS4- vagy Xbox-játékra, és amit hazahozott, azon nem PEGI-figyelmeztetés, hanem valami más szerepel. Nos, akkor az a játéknak valószínűleg vagy az amerikai, vagy a Németországból származó verziója (netán egy 2012 előtti, az Egyesült Királyságból származó játék, mindaddig ugyanis ott a jó öreg BBFC, a filmeket besoroló bizottság vizsgálta a videójátékokat is). A német USK (Unterhaltungssoftware Selbstkontrolle – kb. a szórakoztatóipari szoftverek önszabályozó hatósága) felülírja, vagy teljesen ignorálja a többi európai ország számára kiállított PEGI-osztályozást, a legtöbb német játék dobozán nem is szerepel a PEGI, hanem csak egy hatalmas, ronda USK-szám (0, 6, 12, 16 vagy 18), különösebb magyarázat vagy egyéb piktogramok nélkül. Persze attól magán a lemezen szerepelhet (és legtöbbször szerepel is) a PEGI-szám is, hiszen az optikai médiumok (CD-k, DVD-k és Blu-Rayek) köztudatból való lassú kikopásával egyre kevesebb helyen gyártanak már lemezt, nem lenne értelme – a nyomtatott borítótól eltérően – azt is országonként külön gyártani. (Ugyanígy, a dobozon kizárólag PEGI-jelzéssel ellátott játékok lemezén is szerepelni szokott az USK-jelzés is, „ha ott van, attól nem árthat” felkiáltással.) Persze, a szigorúbb német szabályozás szült már botrányokat is (főleg 2010, tehát a USK rendszer modernizálása előtt), hiszen az USK mellett nyilvántartanak egy feketelistát is BPjM, azaz „fiatal személyek számára ártalmas média” címmel, ami de facto egyfajta cenzúrát jelent, ilyenre más európai országban nincs példa. Ha megnézzük, hogy milyen videójátékok estek a BPjM áldozatául, máris érthető, hogy miért van a német szigorúság: indexen volt pl. a réges-régi Wolfenstein 3D, az ugyanis lazán használ náci szimbólumokat a díszletben.
Még ritkább, de nem teljesen valószínűtlen, hogy egy amerikai kópia akad a kezünkbe: odaát egy, az MPAA-hoz hasonló testület, az ESRB végzi a játékok klasszifikálását, egy 1994 óta nagyjából állandó rendszerben, az alapján, hogy kiknek ajánlható az illető termék (E-Everyone, azaz mindenkinek; E10+, azaz mindenkinek, de azért inkább tíz éven felülieknek – durvább humort, rajzfilmes aggreszivitást tartalmaz; T, azaz Teen, tehát 13 év fölöttieknek; M, azaz 17 év fölöttieknek; illetve az AO, tehát az Adults Only, csak felnőtteknek). Érdekes, hogy az erőszakra mindig is érzékenyebb európai modell Amerikában fordítva működik: ott inkább a pornográf jellegű tartalom szokta kiverni a biztosítékot, az AO-játékok zöme ilyen, a belezős-lövöldözős játékoknak nem is jár a nagyon restriktív Adult Only plecsni. Piktogramok helyett az ESRB-rating leíró jellegű kifogásokat szokott közölni egy videójáték esetében, amelyeket szintén a hátsó borítón lehet elolvasni. A kultikus GTA: San Andreas 2004-es amerikai Xbox-kiadásának a hátsó borítóján például az M, azaz Mature 17+ plecsni mellett a következők szerepelnek: vér és vérengzés, intenzív erőszak, durva nyelvezet, erős szexuális tartalom, droghasználat. Szóval van itt minden.
Na és mi van a digitális játékokkal? Szerencsére sok különbség nincs. Akár a Steamet, akár az Epicet (PC-s vásárlásnál), akár a PlayStation Store-t vagy a Microsoft online boltját használjuk a megfelelő konzolplatformra, netán Google Store-t androidos játékokra, jól látható helyen szerepel az illető játék PEGI-ratingje (vagy USK, ha Németországban vagyunk – ezt a szoftver IP-cím és/vagy beállítások alapján ki tudja deríteni). Ami mindenképp fontos: ha már megnyitottuk a digitális vásárlás Pandóra-szelencéjét, vigyázzunk, hogy ne lehessen csak úgy használni a bankkártyánkat. Érdemes a gyerek számára külön Steam-, Playstation-, vagy Xbox-profilt létrehozni, azt hozzáadni a mienkhez a megfelelő családi beállítások mellett, aztán beállítani, hogy pontosan mire is használhassa a gyerek a gépet: Fortnite-ozhasson, ha akar, de az új Resident Evil-remake-et véletlenül se indíthassa el.
A jelszóval védett Parental Control beállítások viszont nemcsak arra jók, hogy limitálják vagy teljesen megszüntessék a bankkártya-használatot (ezzel megoldva a lootboxok problémját), netán tiltsák a hozzáférést bizonyos durva, sokkoló játékokhoz, hanem a multiplayer-korszak nagy rákfenéjére is gyógyírral szolgálhatnak, ha szülőként vesszük a fáradságot és belepiszkálunk a settingekbe: a legtöbb platformon limitálhatjuk vagy letilthatjuk a chat-funkciót. Mert erőszakos képek ide, szerencsejáték- és drogábrázolás oda, a megfelelően felkészített gyerek tudatában van, hogy az csak egy videójáték (ugyanúgy, mint ahogy azt is tudja, hogy „az csak egy film”) – de aki játszott már Fortnite-ot, Apex Legendset vagy Call of Duty Warzone-t (hogy csak az ingyenes battle royale-opciókat említsem), az tudja, hogy ezekben a játékokban egy csomó vadidegen emberrel folyik a csata. Személyes tapasztalat az Apex Legends kapcsán, hogy ijesztően sok gyerekhangot lehet hallani a chatben (és ebben a játékban csak hármas csapatok vannak, tehát a meccs többi 57 résztvevőjét nem is halljuk). És persze az esetek zömében ez nem egy probléma (van, aki csuklóból kikapcsolja a chat-et, mihelyt hallja, hogy egy tízévessel van dolga), de kicsit rosszabb esetben idejekorán megtanulhat a gyerek valami cifrább káromkodást, arról nem is beszélve, hogy az ilyesmi kitűnő táptalaja lehet az online zaklatásnak is.
Egyszóval: legyünk felelősségteljes szülők, és ne elégedjünk meg azzal, hogy rápillantunk a játék dobozára és felszusszanva konstatáljuk, hogy hurrá, hét éven felülieknek mehet. Nézzünk utána, hogy mit is szeret annyira a gyerek az illető játékban, beszéljünk róla, játsszunk vele, esetleg hallgassunk bele a chat-be – ne engedjük, hogy fülhallgatóval játsszon. Vigyázzunk arra is, hogy milyen twitch-csatornákat nézhet (a más gamerek nézése ma már valamiért lassan ugyanolyan népszerű, mint maga a játék). Egyszóval ne higgyük azt, hogy ISFE megoldja helyettünk a dolgokat egy virító PEGI-besorolással.
