Egy „az eredetit senkinek sem kell bemutatni” típusú film remake-jének létjogosultsága mindig kérdéses. Sam Raimi, az eredeti Evil Dead-trilógiával dobbantó rendező ezt a létjogosultságot most produceri kredittel erősíti meg, de potyára: az új film teljesen „raimitlen”, márpedig más vonzereje nemigen lett volna.

Viszont legalább tisztábban körvonalazódik, hogy mit is jelent a „raimis”, és röviden összefoglalva: humorérzéket. Nem feltétlenül arra gondolok, ami konkrétan vizuális vagy verbális poénok formájában jelenik meg a filmben, hanem egy tágabb értelemben vett humorérzékre, frappáns, abszurdot súroló filmes gondolkodásmódra, ami egy karakteres horrorfilmhez nélkülözhetetlen: megvan (volt) Romerónak, Carpenternek, Peter Jacksonnak és Sam Raiminek is, s ez a humorérzék tette a Holtak... sorozatot, a 70-es, 80-as évekbeli Carpenter-termést, a Hullajót és nem utolsósorban a Gonosz halott-sorozatot nagyszerűvé, másolandó mérföldővé. Utóbbi második és harmadik részében aztán a humorérzék konkrét poénok formájában is megjelent, olyannyira, hogy A sötétség seregénél már a „vígjáték” és „horror” műfajmegjelölések rendesen hajbakaptak, hogy melyikük szerepeljen előbb az adatbázisokban.

Nos, viccek egyáltalán nincsenek az új Evil Deadben, de sajnos a tágabb értelemben vett humorérzék is teljességével hiányzik. Ez a film annyira komolyan veszi magát, mint a legrosszabb politikusok, amikor megpróbálnak egy újabb megszorító kormányrendeletet eladni az embereknek. Pedig Raimi saját kezűleg választotta ki az elsőfilmes rendezőt, Fede Alvarezt a nemes feladatra, amire ő és Campbell (az eredeti filmek főszereplője) már elég régóta készülnek (de végül a kedvezőtlen rajongói klíma miatt elálltak a tervtől – illetve ezek szerint nem teljesen, csak átruházták a felelősséget a kezdőkre, s most a markukba röhögnek). A forgatókönyvet Alvarez a szintén tejfölösszájú Rodo Sayaguesszel írta, és habár azt el kell ismernünk, hogy a filmet kevés tipikusan elsőfilmes baki terheli, az is igaz, hogy egy fikarcnyi egyéniség sem szorult belé, amitől kiemelkedne a tinédzseres gore-ok közül.

A sztori az eredeti Gonosz halott leporolása, de ugyanakkor folytatásnak is felfogható is: egy-két ottmaradt díszletelem (Raimi jó öreg Oldsmobile-ja is ott van) legalábbis erre utal. Üdítő különbség, hogy most a fiatalok nem bulizni vonulnak ki az erdőbe, hanem az egyikük, Mia (Jane Levy) drogproblémáit kezelni: úgy gondolják, hogy az elhagyatott kunyhó a semmi közepén jó közeg egy elvonókúrához. Természetesen előkerül a még Lovecrafttól örökölt Necronomicon, a Holtak Könyve (habár itt Naturom Demonto a címe), és természetesen az egyikük nem tud ellenálni, kimondja a belevésett démoni nevet, így rövidesen elkezdődik a trancsír, ahol már forgatókönyvnek, párbeszédnek kevés jelentősége van, csak a gyomorforgató jelenetek egymásutániságára figyelünk, s hogy mivel tetézik az előbb látott fröcskölést. A hardcore horrorrajongók igazán fognak örülni: brutalitásban, vérben nincs hiány, felbukkan jópár szerszám a jó öreg láncfűrészt is beleértve, amikkel aztán igen kreatív módon bánnak a fiatalok (vagy azok megszállott verziói).

A film a kötelező pincefeljárós jelenetek mellett tartalmaz egy egész korrekt csavart is, ami a film végére felcseréli a főszereplőket. Megpróbálok spoilermentes lenni, de számíthatunk pár hamis befejezésre is. Szóval van itt minden, paradicsompasztától kezdve visítozásorgiág, de sajnos – ha már paradicsompasztáról volt szó – olyan, mint a bolti paradicsom: vízizű. Teljesen ehető, maszatolni is lehet vele, de csak még jobban fogjuk kívánni tőle a kerti – igazi, ötletes, karakteres, humorérzékkel megcsinált horrorfilmet.