Romero karrierjének csúcsa az 1978-as Holtak hajnala volt, népszerűsége zombijárványként terjedt. Korai műveinek színvonalát később ugyan nem sikerült elérnie, de a legtöbb legendás horror-rendezővel ellentétben rajta nem fog az idő, hetven környékén is gerillamódra alkot.
1978: Zombiodüsszeia
Tíz évvel Az élőhalottak éjszakája után Romero végre elkészítette a folytatást, köszönhetően Dario Argentónak, aki befektetőként és szkript-konzultánsként szállt be a projektbe. Másik fontos alkotótársa az effektekért felelős Tom Savini volt, aki Az élőhalottak éjszakája idején Vietnamban volt fotós, legnagyobb bánatára rengeteg tapasztalatot szerezve gore-szakértői karrierjéhez. Ellentétben a nyitófilmmel, a Holtak hajnalát (Dawn of the Dead, 1978) már megjelenésekor imádták a kritikusok, minimális büdzsével világszerte 55 milliót kaszált, és a 70-es évek egyik legfontosabb filmjévé vált. Minden idők legjobb folytatásai közt jegyzik, de sokkal inkább önálló variációja, továbbgondolása elődje kiindulópontjának. Míg Az élőhalottak éjszakája a Vietnam-évek általános csalódottságát tükrözte, rendezőjét a 70-es évek végén már a plázák formájában templomokat emelő fogyasztói társadalom aggasztotta.
Négy túlélő helikopteren menekül a zombijárvány káoszából, majd beveszik magukat egy élőhalottakkal és áruval telezsúfolt plázába. Nem csak a popzenére csoszogó plázazombik erősítik a film szatirikus élét, hanem a shoppingolástól minden gondjukat elfeledő protagonisták is, ráadásul éppen a macsó férfiak válnak boltkórossá, Romero domináns női főhőst használ, még Sigourney Weaver Alien-beli karaktere előtt. A Holtak hajnala hangulata összességében ellentéte Az élőhalottak éjszakájának, Romero immár nem sokkolással, hanem kreativitással (elsősorban képregényes gore-gegek formájában) akart szórakoztatni. A film eredetileg – megint – az összes főhős halálával végződött volna, de Romero nem akarta elrontani a forgatás remek hangulatát, így happy eddel zárt. Míg debütáló filmje radikális-szubverzív sokk-horrorok előtt nyitotta meg az utat, e filmjének a „bűnös élvezet” horror-komédiákat köszönhetjük (Hullajó, Alkonyattól pirkadatig, Terrorbolygó). Az efféle funsplatterek jelentősége ugyan elmarad Az élőhalottak éjszakája ivadékaiétól, de több filmest és rajongót inspirálva a Holtak hajnala átvette a nagybetűs Zombifilm címet elődjétől.
Lovagias motorosok
Romero a Holtak hajnala hatalmas sikere után rögtön élt is korlátlan alkotói szabadságával, a Knightriders (Motorlovagok) máig legszemélyesebb filmje, és egyben kedvence is művei közül (holtversenyben a Martinnal). Életművének leginkább atipikus darabjaként emlegetik, pedig esszenciális Romero-mozi, művészi coming out. A főhős – az életmű egyetlen Romero-alteregója – egy középkori életmódra törekvő, közönségét lovagi tornákkal szórakoztató motoros színtársulat vezetője. Ahogy sikeresebbek lesznek, a hős egyre több kompromisszumra kényszerül, miután nyáját multik csábítják el. Romero a független, szerzői filmkészítés, az önkifejezés problémáit járja körül, e filmmel nyer igazán értelmet egyik híres mondása: „nem a zombiktól fordul fel a gyomrom, hanem a producerektől”.
Legtöbb filmjében Romero az elődeinktől ránk hagyományozott, az ember túlélését veszélyeztető viselkedésmintákat bírálja, itt viszont élteti az erőszakos múlt eszméit. Hőse és filmje eszképista és szentimentális, a Knightriders így ellenméregként szolgálhat Az élőhalottak éjszakája éjsötét pesszimizmusára. Romero azon kevés filmjeinek egyike, amit nem csonkítottak meg utólagosan, viszont fő hibája éppen maratoni hossza, és minden érdeme ellenére financiális bukás lett.
Vissza a gyökerekhez
1982-ben Romero Stephen King forgatókönyvéből készítette el a Creepshowt (Rémmesék könyve), mellyel a gyermekkorukat meghatározó horror-képregényeket idézték fel. Az antológia öt konzervatív-moralista horrorsztorit foglal magába, Romero és King nosztalgiával, iróniával és a képregény formaiságának átmentésével mutatják be, hogyan festett a horror zsánere színre lépésük előtt. Magas művészetnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, de a Creepshow kritikai és közönségsiker lett, folytatását pedig Romero szkriptje alapján 1987-ben állandó operatőre, Michael Gornick rendezte meg. Romero egy hasonló retróhorror-antológiát, az 1990-es Tales from the Darkside: The Movie-t is jegyzi íróként, 1993-ban pedig újabb történetet adaptált az őt nagyra tartó Kingtől. A The Dark Half (Halálos árnyék) középszerűbb horrorjai közé tartozik, de tökéletesen illeszkedik többarcú hősöket középpontba állító filmjeinek (Jack’s Wife, Martin, Bruiser) sorába.
Romero egy másik alkalommal is adaptált klasszikus horrorprózát és dolgozott együtt horrorlegendával, mégpedig az 1990-es Két gonosz szem alkalmával. Dario Argento és Romero egy-egy Poe-novellát választottak az antológiához, de utóbbi kétes sikerrel „zombiasította” a Mr. Valdemar kóresetét. (Egy újabb Argento-Romero kooperáció nemrég hiúsult meg: Dario testvére és exproducere, Claudio Argento felkérte Romerót a giallo etalonjaként emlegetett Mélyvörös remake-jének rendezésére, de ő azonnal kiszállt, miután megtudta, hogy Dario nem vesz részt a projektben, és nincs is elragadtatva az ötlettől.)
A zombi visszatér
1985-ben Romero elkészítette a klasszikus trilógia záródarabját, a Holtak napját (Day of the Dead, 1985). Noha ezt tartja kedvencének zombifilmjei közül, ennek a résznek van a legkevesebb rajongója, ami azzal magyarázható, hogy filmje egyedül attrakciós moziként tudta felülmúlni az előző két installációt. Akként viszont nagyon: a Holtak napjában a zombi-gore nem csak ötletes, de tökéletesen valósághű is, Tom Savini e filmet tartja a főművének, el is nyerte vele a különleges effektekért járó díjakat. Romero itt minden korábbinál nyíltabban humorizál: egyik karaktere a sokat idézett „Akadjon a torkotokon!” szitokkal búcsúzik az őt majszoló zombiktól. A film jellegzetesen romerói álomjelenettel kezdődik és végződik, a földalatti katonai bázison vegetáló és torzsalkodó túlélők története Az élőhalottak éjszakája kamarahorrorját idézi, amit Romero a vártnál alacsonyabb büdzsével magyaráz.
Ahogy a trilógia első és második darabja a hatvanas és a hetvenes évek Amerikáját örökítette meg, a Holtak napja a 80-as évek állapotaira reflektál, de elődeinél kevésbé egyértelműen. Romero zombiábrázolását mindenesetre továbbfejleszti, első karakteres és tanulékony zombiját el is nevezi Bubnak, a szokásos zombimassza pedig immár orwelli ál-ellenségként jelenik meg. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem: Romero első három zombifilmje a filmművészet legnagyobb hatású trilógiáinak egyike, példátlan módon mindhárom részét remake-elték.
Kommersz kudarcok
1988-ban Romero megrendezte első, relatíve nagy büdzséjű stúdiófilmjét, a Monkey Shines-t (Majomszeretet). A történet Poe tollára való: egy atléta lebénul, az ápolójának betanított szuperintelligens majmon egy őrült tudós kísérletezik, katasztrofális következményekkel. A film látszatra visszatérés a „a tudomány rossz” üzenetű konzervatív horrorhoz, de Romero szerzőisége e filmben is fellelhető, mivel főhőse és majom-lelkitársa bizarr kapcsolatában a Dr. Jekyll és Mr. Hyde stílusában ad példázatot az evolúciós elődeinktől ránk maradt ösztönös viselkedés destruktivitásáról. A Monkey Shines esszenciális horror (a végén az Alient idéző ráadás buszeffektustól garantáltan földbe gyökerezik a néző lába), viszont Romerónak nem állt jól a stúdiókontroll, filmjét megvágták és elásták.
A 90-es években sorozatát megszakítva nem jelentkezett zombifilmmel, következő moziját, a 2000-es Bruisert (Csonttörő) szintén a korábbiaknál nagyobb büdzséből, de immár független színekben, nagy alkotói szabadsággal készítette. E film olyan, mintha Michael Haneke adaptált volna egy Bret Easton Ellis- vagy Chuck Palahniuk-regényt: hősünk kisember, aki egy divatmagazinnál dolgozik, élete csupa kudarc és elfojtás, és egy nap arra ébred, hogy a tükörből egy próbababa arca néz rá vissza, és elszakad nála a cérna. Csapatorientált zombifilmjeivel szemben a Bruiser ismét egy szubjektivizált hősfilm skizofrén protagonistával, Romero újra a modernista horror felé kalandozik. Maszkos gyilkosa alapján slashert várnánk, de Romero gore helyett karakterrajzot és szociológiai tanulmányt kínál. Korábbi filmjeinek hősei ott követték el a hibát, hogy ész nélkül mondták a magukét és marakodtak a hatalomért, a Bruiser protagonistája viszont azért kerül kafkai szituációba, mert sosem áll ki hitéért, mindig megtartja magának véleményét, így elveszíti egyéniségét, láthatatlanná válik. Romero talán hasonló indíttatásból tesz „üzenetet” filmjeibe, míg mások megelégednek a műfaj szabályainak szolgai követésével. A Bruiser jóval több, mint aminek mutatja magát, de szórakoztatónak bajosan nevezhető, így a nagyközönséget hidegen hagyta.
Zombik reneszánsza
Húsz évvel a Holtak napja után, 2005-ben Romero elkészítette negyedik zombi-opusát, immár a Universal színeiben, ennek megfelelően életművének legdrágább (15 milliós) filmjeként. A Holtak földje (Land of the Dead) egyetlen zombifilmje, amely újraszerveződött poszt-apokaliptikus világban, három évvel a zombijárvány kitörése után játszódik. Filmjével bepótolja a kilencvenes éveket is, elsősorban az Egyesült Államok közelmúltbeli külpolitikáját bírálva. A filmbeli túlélők egy városban barikádozták el magukat (amivel Romero John Carpenter Menekülés New Yorkból című filmje előtt tiszteleg), új uralkodó osztály alakult ki (melyet az életmű egyetlen sztárszínésze, Dennis Hopper karaktere vezet), amely zsoldosokat küld fosztogatni a zombik földjére. A stúdió egyik kikötése az volt, hogy a főhős nem lehet fekete (emiatt aktuális napjainkban is Az élőhalottak éjszakája), így Romero az immár gondolkodó zombik vezérét tette meg afroamerikainak, aki így Martin Luther Kingként vagy Malcolm X-ként áll az élőhalottak élére, akik már nyíltan elnyomottakként jelennek meg. Romero ezúttal is azt sugallja, hogy helyettük inkább az elit veszélyes, ugyanakkor a Holtak földje orwelli műként is értelmezhető, hisz egy globális forradalom vagy világkatasztrófa (a zombijárvány kitörése) sem változtatott a társadalmi egyenlőtlenségeken.
A Holtak földje presztízsfilmje után Romero 2007-ben visszatért Az élőhalottak éjszakájával kitaposott gerilla-ösvényre. Ötödik zombifilmjét, a Holtak naplóját gyakorlatilag hobbiból (eleinte internetes forgalmazásban gondolkodva) és minimális pénzből forgatta. Bírálói szerint a REC és a Cloverfield áldokumentumfilmes divathullámát akarta meglovagolni, de ő már e filmek megjelenése előtt tervezgette zombifilmjei és az Ideglelés – The Blair Witch Project összeházasítását. Mivel ő a dokumentarista horrorfilm megteremtője, az efféle E/1-es „talált felvétel” filmek sem léteznének nélküle, ráadásul az áldokuban utazó horrorfilmesek közül ő nézi legkevésbé hülyének nézőjét, esze ágában sincs véresen komoly valóság-illúzióval hitelesíteni filmjét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy narrátora bevallja, hogy utólag tett ijesztő hangeffekteket a zombijárvány kitöréséről forgatott improvizált dokumentumfilmje alá, hogy éberségre, öntudatra sokkolja nézőjét. Romero a nyitányban újra a hagyományos horrort karikírozza önreflexíven (pittsburghi filmszakosoknak meggyűlik a bajuk egy múmiás horror forgatásával), de újfent kortanulmányt készített, ezúttal az információs társadalmat véve górcső alá annak minden mobiltelefon-kamerájával, digitális médiaszerkesztőjével és internetes videómegosztójával együtt. Humora ellenére ez Romero legpesszimistább filmje, hőse a zombikra csak a poén kedvéért célba lövő redneckek láttán azon is elmorfondírozik, hogy egyáltalán megérdemli-e az ember a túlélést.
Az életmű eddig utolsó darabja, a 2009-es Survival of the Dead (Túlélni a holtakat) Romero egyetlen igazi sequel-je, először fordult elő, hogy korábbi filmjében felbukkanó karakterek (nevezetesen a Holtak naplójában megismert, nem túl hősies katonák) történetét folytatta kronologikusan. Ahogy a fegyveresek egy sziget felé veszik az irányt, a zombikkal együtt mellékszereplőkké válnak, a bonyodalmat két ellentétes ideológiát képviselő, de egyformán militáns helyi família torzsalkodása képezi, akik már arra sem emlékeznek, ki kezdte az ellenségeskedést. Az egyik pátriárka krédója az, hogy a zombikat haladéktalanul ki kell irtani, ellenlábasa viszont a domesztikáció és az asszimiláció mellett teszi le a voksát, életben tartva megfertőződött szeretteit. A harcoló felek megtizedelik egymást, a film tanulsága szerint a zombik tanulnak a hibáikból (legvégül ráfanyalodnak az állati húsra), mi már kevésbé.
Romero második zombitrilógiájának opusai korai filmjeihez hasonlóan ambiciózus alkotások, de horrorjuk egyértelmű szatírává hígult. Romero ugyanakkor hetvenévesen sem adott alább elveiből és céljaiból, az …of the Dead-széria három új opusával együtt hexalógiát alkotva páratlan csak igazán. Függetlenül attól, hogy fog-e még főműveihez méltó filmmel jelentkezni, munkásságának köszönhetően a horror zsánere már sosem lesz a régi. Élete olyan, mintha ő rendezte volna, a zombik csak statiszták, a hangsúly a változtatás szándékán van.
