Nehéz együttérezni az ausztrál Totally Completely Fine című sorozat főszereplőivel. Főként azért, mert szinte mindannyian katasztrofálisan rontották el életüket. Van, akinek a magánélete került válságba, más a munkájában akadt el. És ott van a főszereplő, Vivian, aki tényleg a szakadék szélén áll.
A Totally Completely Fine első jelenetében a Thomasin McKenzie (a bújtatott lány a Jojo nyusziból) által alakított főszereplő épp az öngyilkosságon gondolkodik. Majd kap egy telefonhívást, ami miatt végül mégiscsak kiszáll a kádból. Vizes hajjal, elsőként megtalált ruháit felkapva indul el otthonról, s mint kiderül, nagyapja temetését kell megszerveznie. Ezt követően az ügyvéd közli, a Vivianhez nagyon közel álló férfi a lányra hagyott egy telket, ami látszólag egy kedves kis nyaralóhely, valójában viszont Sidney egyik kedvelt öngyilkossági helyszíne. A lány első estéjén rögtön egy szökött menyasszony, Amy (Contessa Treffone) próbálja levetni magát, ám Vivian megállítja. A túlbuzgó lány pedig felteszi a mindenki fejében megforduló kérdést: ilyen helyzetben talán épp olyasvalaki tud segíteni, akiről el tudjuk hinni, hogy volt már mélyen?
Szép lassan külön műfajként kell kezelnünk azokat a sorozatokat, amelyekben valamilyen módon a mentális segítségnyújtás játssza a főszerepet. Csak az idei évből eszünkbe juthat a Direkt terápia (Shrinking), az Apró gyönyörű dolgaink és ez a mostani széria, ezek alapján pedig már (óvatosan) néhány műfaji elemet is azonosíthatunk. Az említett sorozatok elvetik az objektív külső szem használatát (emlékezhetünk, már a Terápia egyik – akkor még nóvumnak számító – állítása is az volt, hogy a terapeuta is ember, aki küzd a saját problémáival), ennek minden bizonnyal az is az oka, hogy így a főhős élete is könnyebben dramatizálható. Emellett elválni látszik két iskola: néhány ehhez hasonló sorozatban egyformán fontos lesz a megmentendő karakterek élete is, más esetekben viszont végig a főszereplő marad a középpontban. De a legkurrensebbnek az a megoldás mutatkozik – az Apple Emmy-jelölt Direkt terápiája és jelen sorozat is ide tartozik – amikor a két lehetséges narratív utat szintetizálva a megmentett figurák a központi karakter életének részévé válnak és mellékszereplőként továbbra is jelen tudnak lenni a sorozatban.
Az eddig felsorolt művek közül egyértelműen a Totally Completely Fine megközelítése a legsötétebb, még akkor is, ha a megszokott műfajt (dramedy) megtartja, csak a tragikum felé tolja el hangsúlyokat. Ennek elsődleges oka, hogy a karakterek tényleg nagyon nehezen kedvelhetőek. Nem hollywoodi értelemben küzdenek problémákkal, hanem oly módon, hogy külső szemlélőként nem tudjuk eldönteni, hogyan kellene hozzájuk viszonyulni. Nyilván sajnáljuk őket, de közben azt is látjuk, miképp idézik elő ezeket a helyzeteket és legfőképp, hogy hogyan viselkednek a környezetükkel.
Vivian és Amy mellett szépen lassan felkerül a térképre a többi karakter is. Előbbi két bátyja, John (Rowan Witt) és Hendrix (Brandon McClelland) egyaránt igen kellemetlen, ám a végére nagyon szépen árnyalódó figurák. John folyamatosan konfliktusban áll húgával, aminek a jelenben egy baleset egy kiváltó oka, az ellentét mélyén azonban egy régebbi sérelem van: a lányt hibáztatja szüleik elvesztésért. Hendrix pedig annak a karaktertípusnak a prototípusa, akinek élete csúcspontját jelenti, hogy a legszebb lánnyal táncolt a szalagavatón, és azóta is a gimnáziumba akar visszatérni, az akkori menőségét akarja újraélni.
A Totally Completely Fine két szempontból is nagyon okosan áll a mentális segítségnyújtáshoz; nem misztifikálja túl a saját jelentőségét és a pszichológiai feladatát sem. Viviannek ugyanis nem sikerül minden és nem maradnak reflektálatlanul a jellemhibái. Több karakter is visszajelez számára a viselkedésével kapcsolatban, s idővel lesz olyan, akit nem is tud megmenteni. Thomasin McKenzie karakterének jelentőségét abban határozza meg a forgatókönyv, hogy ott van az embereknek, meghallgatja őket, és saját tapasztattal tud reflektálni a halottakra. Egy pillanatig sem tűnik úgy, mintha az ő módszerei szakmaiak vagy akár etikusak lennének, de ahogy a sorozat fogalmaz, csak egy vékony vonal választ el minket a teljes kilátástalanságtól, így bárki segítsége jól jön.
Ennek érzékeltetéséhez a készítők – kár tagadni, elég forgatókönyvízűen – odaköltöztetnek mellé egy szociális kapcsolataiban meglepően esetlen pszichológusfiút, aki elkezdi tréningezni őt. Nem nehéz kitalálni, hogy kettejük között az ellentétek ellenére szorosabb érzelmi viszony is kialakul, az ellenkező attitűdöket viszont a sorozat nagyon szépen ütközteti egy kifejezetten erős jelenetben. Itt látjuk igazán a minőségi írás eredményeit: a két karakter úgy csap össze, hogy közben a néző egyik pillanatról a másikra változtatja, épp melyik oldalra áll.
Persze azért a Totally Completely Fine sem tökéletes, néhány szálat nagyon hirtelen varrnak el a készítők, a végkifejlet szentimentalizmusa pedig egyáltalán nem illik a sorozat korábbi, realizmusra törekvő megközelítésébe. Vivian flashbackjei az első pillanattól egy irányba mutatnak, és szintén igen megszokott módon és formai elemekkel hozzák játékba a korábbi traumákat. Humor szintjén ugyancsak nincs igazi nóvum: Gretel Vella sorozata elsősorban a gátlástalanságból csinál viccet; ott vagyunk, amikor az egyik testvér szembesül azzal, hogy a hamvak helyett csoki van a nagypapa urnájában, és akkor is, amikor Amy másodjára szökik meg.
A Totally Completely Fine (többek között Thomasin McKenzie karakteres, remek alakításának köszönhetően) elsősorban egy utat ábrázol: Vivian nem lesz jól az utolsó epizód végére sem, de arra rájön, hogy mennyire káros számára az a szerep („szétesett, őrült nő” – mondja neki egyik alkalmi partnere), amibe belekényszerítette magát. Ezt hátrahagyva pedig máris segíthet mindenkin, aki a környezetében van.
