Visky Ábel első egészestés dokumentumfilmjében egyszerre két nagyon érzékeny szereplőkategóriával dolgozott: börtönbüntetésüket töltőkkel és hátrahagyott gyerekeikkel. Arra volt kíváncsi, hogy a mese és a film nyelve közelebb hozhatja-e egymáshoz a szétszakított családtagokat. A Mesék a zárkából a biarritzi FIPADOC és a torontói HotDocs után a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) is bemutatkozik, a Kolozsvárról indult filmrendező ennek kapcsán beszélt arról, hogy hogyan jutott el a merész koncepciótól a kész filmig.
Bár háromszor nyertél díjat a kolozsvári TIFF helyi filmeseknek szóló versenyén, így tulajdonképpen visszatérsz a fesztiválra, először veszel részt a programban egész estés mozifilmmel. Milyen érzés?
Nagyon szuper! Van egy erős érzelmi kötődésem a TIFF-hez, ebből az alomból jöttem, ez az első igazi fesztivál, amin életemben jártam, ahol felnőttem. És sok kolozsvári barátom meg ismerősöm van, akik már régóta szeretnék látni a filmet, úgyhogy ilyen szempontból is jó.
Hogy jutottál el a koncepcióig, hogy börtönbüntetésüket töltő apák meséit forgatod le a gyermekeik, családtagjaik szereplésével? Mi érdekelt legelőször, az apa-gyermek viszony vagy a mesék?
A mesék érdekeltek először. Balassagyarmaton volt egy mesekör, ahol láttam fogvatartott apákat a gyerekeik előtt játszani, és innen jött az alapgondolat, hogy hogyan használhatnánk a film nyelvét úgy, hogy kapcsot teremtsen az apák meg a gyermekek között a fantázia világán keresztül. Ebből született az ötlet, hogy keressünk apákat, akik meséket írnának, és ezekből készítsünk mesefilmet az apákkal és a gyerekekkel közösen. Viszont a mese ebben a kontextusban a valósággal való összefüggésében izgalmas igazán, ezért döntöttünk úgy, hogy legyen benne két világ: egyrészt a dokumentumfilmes, amelyen keresztül belelátunk a szereplők párhuzamosan zajló, a valóság szabályai által meghatározott, korlátok közé szorított életébe, másrészt ez az alternatív univerzum, amit közösen teremtünk meg, és amiben a képzelet révén bármi megtörténhet.
Enyedi Ildikó, aki osztályvezető tanárod volt a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem mesteri képzésén, azt mondta rólad, hogy igaz filmek létrehozására törekszel, és a Mesék a zárkából című filmeddel a nehezebb utat választottad az első egész estés film felé. Ezt te is így érzed?
Elég nehéz utat választottam, de nem ez volt a cél, hanem érdekelt valami, és időközben kiderült, hogy ez egy sok szempontból küzdelmes út. Nagy felelősség bármilyen gyerekkel dokumentumfilmet forgatni, mert teljesen ki vannak szolgáltatva az alkotók elképzeléseinek, és nincs rálátásuk arra, hogy pontosan mit is jelent az, amire vállalkoznak. Ez különösen érzékeny kérdés egy ilyen estben, ahol a tágabb közösségük, iskolatársaik, barátaik valószínűleg nincsenek tisztában azzal a családi háttérrel, amiből jönnek, és ha nem közelítünk elég érzékenyen a témához, a filmünk akár apropó is lehet a szereplőink megbélyegzésére, kirekesztésére. Ugyanakkor ez nem egyszerűen egy követős dokumentumfilm, hanem egy kreatív projekt is, amivel eredetileg az volt a célunk, hogy közelebb hozza egymáshoz az egymás elől elzárt családtagokat. Aztán, amikor látszani kezdett, hogy egy-egy család élete pont ellenkezőképpen alakul, mint ahogy azt eredetileg, kicsit naivan elképzeltük, akkor jött az elbizonytalanodás. De rájöttem, hogy éppen attól válik izgalmassá a filmünk, hogy az élet más szabályok szerint működik, mint a képzelet, és ez a kettő néha fájdalmasan, néha szívmelengetően tükröződik egymásban. Az élet drámai bonyodalmai a belső szabadság tere nélkül könnyen beszűkítik a tudatot, a képzelet csapongása a valósággal való szembesülés nélkül pedig naiv ábrándozássá válhat. Szerettem volna, ha a filmünkben ezek a pólusok valamilyen formában egyszerre vannak jelen.
Milyen szempontok alapján választottad ki a három főszereplőt?
Elmentünk Magyarország legtöbb börtönébe, és mindenhol volt három-négy férfi, aki jelentkezett a helyi sajtóreferens felhívására. Velük beszélgettem, és volt nagyjából tíz jelentkező, akikről azt gondoltuk, hogy olyan izgalmas, filmes szempontból vonzó személyiségek, akikhez valamilyen módon tudunk kapcsolódni. Aztán találkoztunk a családokkal, a gyerekekkel, volt, aki lelkesen és nyitottan fogadott, volt, aki elzárkózott, de végül szerencsésen összeállt ez a három család, akik szerintem izgalmasan egészítik ki egymást.
A három elkészült mese a szereplők életére reflektál. Mennyire irányítottad a meseírókat tudatosan effelé?
Ez nem volt explicit szándék, de valóban így alakult, és számomra is érdekes felismerés volt. Onnan indult a beszélgetés általában, hogy milyen mesefigura lenne a gyerekük, és mit miért csinálna. Csak a legvégén, miután már elkészültek a mesefilmek, kezdtünk el arról beszélgetni, hogy ez hogyan kapcsolódik az életükhöz.
Mennyire vontad be a szereplőket a mesefilm-készítés folyamatába?
Igyekeztem minél több területen bevonni őket, hogy valóban a sajátjuknak érezzék ezt az egészet, az ötlettől a párbeszédeken keresztül egészen a díszletfestésig. A mesefilmek kapcsán a végső film szemszögéből kellett döntéseket hoznom, például a film látványvilágát, a mesefilmek stílusát illetően, hogy egymáshoz képest is működjenek. Izgalmas volt mindegyik családnak találni egy-egy olyan filmnyelvet, ami leginkább reprezentálja őket, leginkább kiemeli az erényeiket, és különbözik a többitől annyira, hogy a néző számára is vonzó legyen.
Az látszik a filmben, hogy a stábnak sikerült megnyerni a szereplők bizalmát, akik a meseírást is komolyan veszik. Mennyire volt nehéz eljutni idáig?
Ezt nem nevezném nehézségnek, igazából ez volt az egyik legörömtelibb része az egésznek. Organikus és jóleső folyamat volt. Azt hiszem, hogy mindegyik szereplő érezte azt a valódi nyitottságot, amivel odaérkeztünk. Én is akkor tudok a leginkább önmagam lenni, ha azt érzem, hogy valaki őszinte kíváncsisággal fordul felém. Szerintem ez mással is hasonlóképpen van. Azt hiszem, megtisztelve érezték magukat, és nem azért, mert kamera volt nálunk, hanem mert valódi volt az érdeklődésünk.
A stáblistán büntetésvégrehajtási szakértő is szerepel, bizonyára sok ilyen speciális segítőre volt szükséged. Milyen volt börtönben forgatni Magyarországon?
A forgatás alatt a büntetésvégrehajtási rendszer nagyon támogató és segítőkész volt. Szegeden, Budapesten és Balassagyarmaton forgattunk, és mindhárom helyen egy-egy sajtóreferens volt a segítőtársunk. Nagyon előzékenyek, figyelmesek voltak, és igyekeztek a kéréseinket a lehetőségekhez mérten teljesíteni. Nyilván nem lehet úgy forgatni a börtönben zajló életről, mint egy megfigyelő dokumentumfilmben, nincs az, hogy odamegyek reggel, és lefilmezem, amit látok, hanem előre ki kellett találnunk és leírnunk mindent, ezt pedig nekik engedélyeztetni kellett. Azt filmeztük, ami a mindennapokban történni szokott velük, de az a szabadság érthető okokból nem volt meg, hogy véletlenszerűen elkapjuk ezeket a szituációkat. Nyilván mindenki tudja, hogy ennél keményebb dolgok is történnek a börtönökben, mindenfele, nem csak Magyarországon, de olyan típusú jeleneteket nem engedélyeztek volna, amelyek nem vágnak egybe a büntetésvégrehajtási rendszer szabályaival. Ezeket viszont mindenki hozzáképzelheti. Szóval viszonylag nagy mozgásterünk volt: az egyik mesefilmet például a börtönben forgattuk le, egy komplett játékfilmes stábbal, és a rabok segítettek a kránt meg a lámpákat pakolni.
Még a kolozsvári egyetemi éveid alatt készítetted a We Are The Champions című rövidfilmet, amelyben valódi hajléktalanokat követsz, akik eljátsszák, hogy karácsony este van. Már itt is a fikció segítségével közelítettél a valósághoz. Miért működik nálad ez a módszer?
Ez mindig is izgatott, kis sulis koromtól kezdő egyetemista koromig jártam színkörre, azóta voltam többféle drámakurzuson, és mindig, amikor tőlem idegen személyiség bőrébe bújok, felszabadító hatással van rám. A saját identitásomnak olyan részeit tudom megélni, amik valahogy az énképembe, meg abba a normarendszerbe, amiben élek, nem férnek bele, és ez valahogy felszabadít, közelebb kerülök ahhoz, hogy milyen érzéseim, elfojtott dolgaim vannak. Ez számomra mindenképpen izgalmas és inspiratív forma. A fikció egyfajta védőháló, ahol valódi emberek mesterségesen létrehozott közegben megtapasztalhatnak számukra újszerű felismeréseket tartogató helyzeteket, anélkül a szorongató feszültség nélkül, hogy egy az egyben meg kellene mutatniuk magukat – és ezt az élményt másokkal is megosztják. Olyasmik ötvöződnek így, amik számomra nagyon fontosak a művészetben, meg úgy általában az életben is: az őszinteség, az esendőség vállalása, és a képzelet öröme.
