Anyának lenni nem könnyű. Nem feltétlenül könnyebb, ha nincs gyerek, pedig szeretnél. Az is nehéz, hogy olyan filmet csinálj, ami egyszerre tartja a minimumon a konfliktust, de azért drámai is szeretne lenni. Kérdés, hogy annyira nehéz-e, mint az előbbi kettő.

Rachel Friedmann (Virginie Efira) egyedül élő párizsi középiskolai irodalomtanár. Szerető család – egy apa és egy húg – veszi körül, Rachel azonban érthető módon szerelmi kapcsolatra is vágyik. Egy gitárórán megismerkedik Alival (Roschdy Zem), a jóképű és férfias autótervezővel, randizgatnak és járni kezdenek. Rachel rájön, hogy Alinak van egy ötéves kislánya az előző kapcsolatából. Addig kérleli a férfit, hogy mutassa be neki a kislányt, hogy Ali kötélnek áll, és immár a kis Leilával (Callie Ferreira-Goncalves) kiegészülve próbálják meg szeretetben és békességben tengetni mindennapjaikat. Rachel azonban rádöbben, hogy saját gyereket is szeretne, a nőgyógyász szerint viszont a nő életkora miatt fogytán az idő ahhoz, hogy ez be tudjon következni.

Nem hinném, hogy Rebecca Zlotowski neve itthon tömegeknek csengene ismerősen, pedig a rendezőnő túl van már egypár filmen. Eggyel ezelőtti alkotása, az Egy emlékeztes nyár  (Une fille facile) még Netflixen is elérhető, ebben egy tinédzserlány felnövéstörténetét követhetjük nyomon. Zlotowskinál egyébként visszatérő téma a nőiség mibenléte, ezúttal is ezt járja körbe egy átlagosnak mondható középiskolai tanár szerelmi viszonyán keresztül.

Az alaptörténetet leírva akár azt is gondolhatnánk, hogy filmünk valami családi életet propagáló munka lett, azonban erről szó sincs. Pozitívum, hogy nem kampánynak adja el, hanem személyes drámának mutatja a gyerektelenséget. Egy alapvetően konzervatív témát képes szerethetően tálalni, így ne is keressünk benne politikai szólamokat, szimpatikusan lett felvázolva a központi konfliktus. Rachel nem a társadalmi normák miatti elvárás okán szeretne gyereket (neadjisten szerető párt), hanem mert úgy érzi, törődni szeretne valakivel. Ez persze megadatik neki több „pszeudogyerek” által, melyek egy gyerek életkorának különböző stádiumait képviselik.

A legnagyobb, tinédzser korabeli „pszeudogyerek” Rachel egyik középiskolás diákja, Dylan, akinek a fiú családjában felmerülő anyagi gondok miatt munkát szeretne szerezni. A középső, aki miatt Rachel igénye megfogalmazódik, az ötéves Leila, párja kislánya. A harmadik pedig a húga újszülött babája. Csupa törődésre váró gyerek, Rachel pedig igyekszik is helytállni, sőt, kedves személyiségének hála sikerül is, azonban mindig van a határ, ami miatt Rachel nem érzi kiteljesedettnek ezt az énjét: egyik sem tőle származik. A három közül a Leilával való kapcsolata kapja a legtöbb játékidőt (sőt, a film is erről szól): Rachel szeretne elmenni a végsőkig a kislány szeretetét illetően, vágyik arra, hogy jó pótanyuka legyen, csakhogy Leilának bizony aktív kapcsolata van a vér szerinti anyjával, őt is nagyon szereti, sőt, igen gyakran hiányolja, és ahogyan ezt artikulálja (egyszer csak elkezdi követelni az anyját és azt, hogy Rachel menjen el), az sokszor rosszul tud esni a főhősünknek.

Meg kell még említenünk a filmben megjelenő szexualitást is. A főszereplő Rachel jóval túl van már élete hajnalán, a kamera pedig nem szégyenlős, mindent megmutat, amit a jelenet megkíván (egy ilyesforma családi drámától elég szokatlan mértékben), azonban ezt képes kizsákmányolásmentesen tálalni: Rachel meztelensége nem a férfinézők nyálcsorgatását szolgálja, hanem a megnyílni akarás, a szerelem iránti vágyakozás szimbóluma.

És akkor elérkeztünk itt arra a pontra, ahol színt kell vallanom. A Mások gyerekei felsorolt pozitívumai ellenére ugyanis nem egy erős darab. A fentebb felvázolt drámai él ugyan kitapintható, alapvetően mégis egy feelgood filmről, sőt, konfliktusmentes moziról beszélünk. Érthető, hogy egy ilyen film esetben jó dolog a háttérben tartani a drámát, azonban itt túlságosan is visszaszorult, el lett nyomva, így pedig nem is érezzük át megfelelően, ha az ezt reprezentálni hivatott jeleneteknek jön el az ideje. Egyszerűen túl lett húzva a feelgood-jelleg, nincs megfelelően tálalva ahhoz, hogy hatásosnak érezzük a belőle „kibeszélő” szekvenciákat.

Filmünkről nem túlzás azt állítani, hogy jobban lett megrendezve, mint megírva. Ez elsősorban a gyakran félreírt karaktereken látszik. Alinak például a vásznon töltött összes játékideje ellenére sem sikerült mélyebb karaktert adni, így viszont – hogy nem nyertünk a gondolkodásába és a hozzáállásába alaposabb bepillantást – a film végi döntése elég ad hocnak és légből kapottnak tűnik, ezáltal lehetetlen átérezni. A másik sarokpont Leila karaktere. A legérdekesebb, hogy a nehezebbik részt, amin megannyi gyerekszereplőt felvonultató alkotás elvérzik, itt sikerült megoldani: Leila cuki, természetes, szerethető karakter... lenne, ha a megnyilatkozásai is úgy lettek volna megírva, hogy nem csorbul az  iránta érzett szimpátia. Vele is hasonló a helyzet, mint Alinál: alulmotiváltak a reakciói, így sokszor a semmiből jövőnek érződnek (gondolok itt pl. a már említett jelenetre, amikor azt követeli, hogy Rachel menjen el).

Ezeket a balkövéseket különösen szomorúvá teszi az, hogy amikor jól van megírva, ott minden további nélkül működik a film (karakterek közti kémia pedig mindenhol van, hiszen mint említettem, alapvetően jól lett megrendezve). Ezek leginkább a Rachel saját családja körében játszódó jelenetek. Ezeket a szekvenciákat már frappáns dialógusok jellemzik, sőt, a családi magánmitológiába is bepillantást nyerünk. Ezek azonban élvezeti értékükhöz képest viszonylag kis szeletét alkotják a filmnek, nagyobb részben sajnos alulírottsággal találkozunk, ami pedig konfliktusmentességet teremt, nem csak hangulat, de a néző empátiája oldaláról is. Ha pedig egy drámában a kelleténél kevésbé értjük meg a karakterekt és érzünk együtt velük, akkor egyesek fejében eljöhet egy olyan jelző ideje, amit én egyébként nem szeretek.

Nem hiszem, hogy gyümölcsöző egy narratív alkotásra használni az „unalmas” jelzőt. Könnyű lenne jelen filmünkre is e címkét aggatni, sőt, gondolom, sokan meg is tették/teszik/fogják tenni. Unalmas egy jó film is tud lenni, a nézőben való unalom felkeltése (és most szándékosan behozom rokonértelműnek a repetitív szót is) is  lehetséges művészi eszköz. Ezen okból kifolyólag nem rángatnám meg még jobban ezt a filmet, azonban tény, hogy így a végeredmény egy némileg ingerszegény alkotás lett.

Hiába a film kezdő pillanataiban beidézett klasszikus, a Mások gyerekei egy sajnálatos módon viszonylag érdektelen alkotás, amit a témával foglalkozó pszichológusok talán előbb fognak elővenni, mint a filmrajongók.