Szinte minden nemzet történelmében van legalább egy olyan kiemelkedő és megkerülhetetlen alak, akiről nem lehet tét nélkül beszélni. Az Amerikai Egyesült Államok esetében az egyik ilyen személy George S. Patton tábornok, akinél hírhedtebb és ellentmondásosabb alak talán soha nem volt az USA hadtörténetében. Patton a mai napig legenda a tengerentúlon, elsősorban a hadseregben, A tábornok elkészülte és sikere ezért nem pusztán egy nagyszabású produkció, hanem lelkiismereti kérdés is volt.
Patton larger-than-life személyisége azonban nem illett volna akárkihez, márpedig a producerek természetesen egy igazi szupersztárt akartak a film élére. Számításaikat viszont némiképp keresztülhúzta, hogy Lee Marvin, Robert Mitchum, Rod Steiger és a nyíltan háborúellenes Burt Lancaster is mind nemet mondtak A tábornokra. A szerep mellett agresszívan lobbizó John Wayne álmait pedig Frank McCarthy producer vétója foszlatta szét.
Több jelölt után a végső választás George C. Scottra esett, aki végül élete talán legjobb alakítását hozta a hírhedt tábornok szerepében. A színházi hátterű Scott hol excentrikus, hol visszafogott játéka tökéletesen illik a rebellis és öntörvényű, ám mégis az utolsó porcikájáig fegyelmezett katonatiszt alakjához. A hatalmas vállalkozás másik pillére a Pattonról kitűnő portrét rajzoló forgatókönyv volt, amelyet Francis Ford Coppola és Edmund H. North jegyzett. Munkájuk alapjául pedig Omar Bradley tábornok önéletrajzi könyve (A Soldier's Story) és a magyar származású Ladislas Faragó Patton-biográfiája (Patton: Ordeal and Triumph) szolgált.
A bemutatót követő ellentmondásosság ellenére a film egyből óriási siker lett és végül tíz kategóriában is jelölték az Akadémia soros díjátadóján. Ebből végül hetet zsebelt be, köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek, a legjobb adaptált forgatókönyvnek és természetesen a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrokat. Scott azonban gyűlölte és megvetette az Akadémiát az aranyszobrukkal együtt, ezért az Oscar-díjátadók történetében elsőként bojkottálta az általa húspiacnak tartott gálát. Távollétében a díjat a producer, Frank McCarthy vette át, aki aznap este már másodjára sétálhatott fel a színpadra. Scott távolmaradása mellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a film bemutatójának idején még javában zajlik az Egyesült Államok addigi legmegosztóbb katonai vállalkozása: a vietnami háború. Schaffner filmjének óriási sikere azonban egy kicsit még jobban felkavarta az egyébként is feszült társadalmi légkört.
Persze nem olyan kirívó eset, hogy egy hazafias-háborús film sikeres és ünnepelt legyen – pláne, ha még ilyen kiváló – ám a vietnami konfliktus „népszerűsége” a ’70-es évek elejére végképp mélypontra került, ami miatt A tábornok megosztóbb filmmé vált, mint amilyen egyébként. Miközben Patton a majd' három órás játékidő nagy részében a háború dicsőségét énekli, Schaffner mégsem akarja rajta keresztül pozitív színben feltüntetni azt. Hogy a film elköteleződése ennyire kettős, mi sem bizonyítja jobban, hogy mindkét oldalról érte bőven kritika is: egyes jobboldali republikánusok szerint a film túl puhának ábrázolja a hírhedt tábornokot és a háborút, míg a liberális baloldaliak a fölösleges és érthetetlen vérengzés ünneplését látták benne. Ennek ellenére Schaffner és Scott Pattonja mégis széles körben vált (el-)ismertté, többek között Nixon egyik kedvenc filmje volt, aki állítólag többször is elővette saját kópiáját egy-egy fontosabb találkozó vagy elnöki döntés előtt.
Valójában A tábornok egyáltalán nem is háborús film annak hagyományos értelmében, mint ahogy Patton sem egy szokványos katonatiszt volt. Jóllehet a filmben ténylegesen is megjelenik a vérontás, Schaffner filmjén és az általa megrajzolt főhősön sokkal inkább azt érezni, hogy a II. világháború tényleges ütközetei csak apropóul szolgálnak arra, hogy valami nagyobb, elvontabb eszme felé tereljék a nézőt. Patton számára ugyanis a háború több volt politikai vagy gazdasági célok megvalósításának eszközénél: minden megnyilvánulásából és megmozdulásából azt érezni, hogy a nagybetűs Háborút valamilyen absztrakt dolognak tekintette.
Jóllehet olcsó érvnek számít, de A tábornokot valóban nehezebb befogadni a címszereplő személyének ismerete nélkül. George S. Patton ugyanis valóban nem mindennapi figura volt: az ízig-vérig keresztény tábornok ugyanis hitt a reinkarnációban is, amivel nem egyszer hozta zavarba katonatársait és feletteseit egyaránt. A karakter megértéséhez az egyik legfontosabb kulcsot is akkor kapja a néző, amikor az észak-afrikai front egyik helyszínének megtekintése helyett a főhős egy ókori romváros maradványai felé tereli az őt szállító dzsipet. „Itt voltam” – mondja Patton szilárd meggyőződéssel, miután röviden elmeséli, hogyan igázták le a római légiók a várost, szemernyi kétséget sem hagyva a felől, hogy valóban ott volt kétezer évvel korábban.
Életrajzi filmek esetében alapvetően nem szokás pozitívumként felhozni, ha az alkotók eltérnek a tényektől, Schaffner azonban többször is megengedi magának, hogy a maga kedve szerint csavarjon el egy-egy eseményt. Igaz, mondhatjuk hogy ezek az anomáliák a végső soron a film dramaturgiáját szolgálják, az azonban aligha véletlen, hogy a két legszembetűnőbb kikacsintás keretbe foglalja a filmet. A tábornok bővelkedik az emlékezetes jelenetekben, ám mindközül kiemelkedik a bevezetésben elhangzott monológ. Kevés film kezdődik ilyen erős felütéssel és nem is véletlenül: a hatalmas nemzeti lobogó előtt előadott beszéd valósággal pofon vágja a nézőt mind vizuális, mind érzelmi szempontból. Scott játéka annyira tökéletes, hogy a néző szemében már az első kockától összeolvad Patton alakjával. Állítólag maga Scott is annyira félt attól, hogy csak alulmúlni tudja majd a prepozícióba szánt monológot, hogy könyörgött a rendezőnek: ne ezzel indítsa a filmet. A hosszas nyaggatás után ezért Schaffner végül azt hazudta sztárjának, hogy a beszéd a film végére kerül majd. Azonban bármennyire is lehengerlő a nyitány, a filmben elhangzott szónoklat ebben a formában soha nem hangzott el – legalábbis egyben nem. Bár a végeredmény kétségtelenül maradandó lett és talán A tábornok nem is lenne olyan jó film nélküle, Coppola és North több Patton-beszédet vágott össze a monológhoz.
Ez az idézőjel természetesen a film végén záródik be, amikor a hadseregtől frissen elbocsájtott Pattont majdnem halálra zúzza egy elszabadult szekér, a halált épphogy elkerülő tábornok pedig egy újabb zseniális monológ közben szépen elsétál a horizont felé. Ugyan nem merném állítani, hogy a záróakkordban bemutatott baleset nem történt meg, de az nehezen hihető, hogy a jelenetet Schaffner ne szándékosan csavarta volna ki. A valódi Patton halála körül ugyanis a mai napig elképesztően sok a kérdőjel. A bő hetven éve érlelődő összeesküvés-elméletek az OSS-től (a CIA elődje) a KGB-ig szinte minden titkosszolgálatot belekevertek a tábornok halálába, különösebb eredmény nélkül. Márpedig a tábornok halálát okozó baleset feltűnően hasonlít a Schaffner filmjében felrajzoltra. Patton halálát ugyanis egy autóbaleset okozta, amikor a vadászatból hazafelé tartó tiszt autójába oldalról beleszállt egy másik amerikai dzsip. A legendás katona végül bő két héttel az ütközés után, felettébb rejtélyesebb körülmények között halt meg egy heidelbergi kórházban. Schaffner pedig azzal, hogy a filmben belengeti, ám végül elcsalja Pattontól a halált, gyakorlatilag halhatatlanná teszi.
Mivel A tábornok egy olyan ellentmondásos korban gyökerezik, mint amilyen a ’60-70-es évek voltak, a bemutató óta eltelt majdnem fél évszázad alatt bizony érezhetően elfáradt. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy ne lenne még mindig óriási hatása: 2003-ban az Akadémia Filmarchívuma is védettnek nyilvánította, amivel végleg és visszavonhatatlanul része lett az Egyesült Államok filmtörténeti örökségének. Schaffner filmje ezért nem pusztán egy jól sikerült Oscar-díjas mozi, hanem talán az egyik legrészletesebben, legérzékenyebben kivitelezett életrajzi alkotás, amely szinte ugyanolyan zseniálisan ambivalensre sikerült, mint amilyen Patton maga is volt.
