Le lehet zárni megnyugtatóan egy hat és fél évtizeden átívelő színészi karriert? Oliver Parker melankolikus hangvételű, olykor a giccs határát karcolgató, de jól összerakott road movie-ja, a Michael Caine művészi hattyúdalának szánt The Great Escaper nem ad egyértelmű választ a kérdésre.
Töretlen, nyílegyenes pályaív, pompás szerepek egész sora, két Oscar-díj és megannyi rögtönzött, mesterkurzussal felérő színészi alakítás: a felejthetetlen Michael Caine több mint hat évtizedet áfogó karrierje olyannyira makulátlan, hogy a hattyúdalnak is hatalmasat kell szólnia – várná el joggal a nagyközönség. Nos, a helyzet az, hogy a színésznagyság – saját bevallása szerint – már jól megérdemelt nyugdíjaséveit töltötte, amikor megkeresték (eddigi) utolsó mozija, a The Great Escaper forgatókönyvével. Caine-nek annyira a szívéhez nőtt a történet, hogy úgy döntött, rábólint a megbízásra. A színészveterán szimata ezúttal is csalhatatlannak bizonyult: Oliver Parker valós eseményeken alapuló, klasszikus vonalvezetésű geronto-melodrámája olyasfajta intim és sallangmentes emberi történet, melyhez foghatót csak nagyon ritkán láthatunk.
Bizony, a Caine által megformált Bernard Jordan a valóságban is létezett. Az öregúr, aki a második világháború idején a királyi haditengerészet kötelékében szolgált, 2014-ben, 89 esztendős korában úgy határozott, Nagy-Britanniából Franciaországba utazik, hogy részt vegyen a normandiai partraszállás hetvenedik évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségsorozaton. Igen ám, de Bernard ekkor már egy szeretetotthonban tengette hétköznapjait, így – a személyzet éberségét kijátszva – előbb meg kellett szöknie az intézményből, majd kompra szállt, s meg sem állt Normandiáig. Parker opusza afféle öregkori pikareszk, vagyis a néhány napba sűrített, de bizonyos szempontból életre szóló utazás kulcsmozzanataira helyezi a hangsúlyt, amiben az alapvetően lineáris elbeszélést olykor megtörik a világégés eseményeit Bernard szemszögéből bemutató flashbackek. Mindez szerencsétlen döntésnek bizonyul Parker és a forgatókönyvért felelős William Ivory részéről, ugyanis a régmúlt agyonszűrőzött képei, piciny emlékszilánkjai sem stilárisan, sem pedig dramaturgilailag nem illeszthetők össze a cselekmény gerincét adó road movie-val. Az alkotók szemlátomást elfeledkeztek egy fontos tanulságról: az igazán drámai események tekintetében olykor nagyobb a hatásértéke a verbális expozíciónak, mint annak, ha a kamera „csókolózik” az iszonyattal.
Ha azonban eltekintünk ettől a nem kirívó, de azért valamelyest zavaró hibától, kapunk egy áramvonalas, nyomokban fesztelen humort is tartalmazó, gördülékeny melodrámát, melynek valódi non plus ultráját nem az egyetlen mondatban elmesélhető cselekmény, nem is a közegábrázolás, hanem a színpompás karakterek jelentik. Az isteni Caine virtigli „larger than life” figurává növeszti az idősotthonból elbitangoló, kissé szeleburdinak tűnő, ám valójában bűntudat mardosta öregurat. A színészfejedelem még egyszer – vélhetően utoljára – ízelítőt ad abból a sajátos játékkultúrából, amit az elmúlt hatvan év alatt tökélyre fejlesztett: elcsigázott tekintete, félszeg mozdulatai, bágyadt mosolya egyszerre sugároznak konok elszántságot és leplezett félelmet. A Bernard hitvesét, Irene-t alakító Glenda Jackson (aki egy héttel azelőtt hunyt el, hogy a film első, nyers verzióját bemutatták volna egy tesztközönségnek) pedig a kisujjából rázza ki a szertelen, bohókás matrónát, aki – a csalóka látszat ellenére – hősünk valódi ereje és támasza.
Az idős (férfi)hősök köré épülő „road movie” – legyen szó akár mentális utazásról (A nap vége / Smultronstället), akár amerikai (The Straight Story – Az igaz történet), új-zélandi (A leggyorsabb Indian / The World's Fastest Indian), skandináv (A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt), vagy épp koprodukciós (Emlékezz!) műfajfilmről, mindig a múlttal való szembenézés, vagy legalábbis párbeszéd lehetőségét kínálja. Nincs ez másképp a The Great Escaper esetében sem. Bernie Jordan röpke, de értékes élményekben gazdag utazása egyfajta szellemidézés, lelki méregtelenítés, érzelmi szkander volt – de hogy a tiszteletreméltó kisöregnek tényleg sikerült-e megszabadulnia a szívében évtizedeken át kételyt érlelő önvádtól, arra sem a film, sem pedig a pőre valóság nem adott megnyugtató választ.
Jordan tehát magával vitte titkait a sírba, mi pedig magunkkal visszük a moziba a különösen érzékeny és kényes témával kapcsolatos előismereteinket. Persze nem kell beleásnunk magunkat a normandiai partraszállásról szóló hadtörténeti munkákba, s a Ryan közlegény megmentése emlékezetes nyitójelenetét sem szükséges újranéznünk ahhoz, hogy őszintén odakapcsolódjunk a főszereplő monodrámájához. Elég, ha tudjuk, milyen az, amikor a porszemnyi kisember a történelem forgószelébe keveredik, és töredékmásodpercek alatt kell olyan döntéseket hoznia, melyekre hosszú évtizedek távlatából – élete alkonyán – már nem tud jó szívvel visszatekinteni. Egyvalamiben viszont biztosak lehetünk: Michael Caine-t nem terheli hasonló lelkiismeret-furdalás a karrierjét illetően. Lehet, hogy Bernie Jordan nem élete legösszetettebb és leglátványosabb szerepe, és maga a film sem mindig egyenletes színvonalú (nem tettünk például említést a főhős visszatérése utáni kódáról, mely túlságosan elnyújtott, és még a giccs határát is súrolja), ám a The Great Escaper – konzervatív egyszerűségével, derűjével és csendes melankóliájával – mégiscsak csodabalzsam a szívnek.
