Paolo Sorrentino ismét egy olyan alkotással jelentkezik, melyet Fellini hagyatékának atmoszférája leng körül. Az Ifjúság azonban nem az Édes életet, hanem a 8½-t helyezi az intertextualitás célkeresztjébe.
Az Oscar-díjas olasz direktor immáron második alkalommal hajt tudatosan fejet hazája legelismertebb filmese, Federico Fellini munkássága előtt. A 2013-as A nagy szépség a maga idősödő, cinikus újságíró főhősével és a római felső tízezer dekadensen impozáns, ám mégis kiüresedett mindennapjaiba való betekintéssel az európai modernizmus egyik fontos programfilmjét, az Édes életet idézte meg. A film a cannes-i jelölés és a Golden Globe mellett az Amerikai Filmakadémia elismerő aranyszobrocskáját is elhozta Sorrentinonak, aki az intertextualitás sikerén felbuzdulva továbbhaladt a Fellini életműben. Idei, angol nyelven forgatott nagyszabású filmje, az Ifjúság a 8½-hez nyúl, és legalább olyan üdítő moziélményt kínál, mint A nagy szépség.
A helyszín ezúttal a költői szépségű Svájc, ahol a hegyek oltalmában egy luxusszálloda bújik meg. Amiképp a 8½ elején a Fellini-alteregóként értelmezett Guido, úgy az Ifjúság főhőse, Fred (Sir Michael Caine) is ebbe az elzárt közegbe menekül a külvilág elvárásai elől. Az idős férfi nyugdíjba vonult zeneszerző, de Sorrentino a 8½ direktor-karakterét is behozza a képbe: a legjobb barát, Mick (Harvey Keitel) személyében, aki legutolsó filmjének forgatókönyvén dolgozik, és ugyanolyan kétségbeesetten küzd a múzsa csókjáért, mint 52 évvel előtte Marcello Mastroianni. Fred kíváncsian szemléli a Thomas Mann-féle Varázshegyet idéző szálló színes vendégseregét: a legújabb szerepére készülő, fiatal amerikai színészt (Paul Dano), a teniszlabdákkal dekázó, igencsak elhízott Diego Maradonát, vagy depresszióval küszködő lányát (Rachel Weisz), aki szakítása után a hotelben lel menedékre, és ahonnan a film csak alig pár jelenet erejéig lép ki.
Fred az ő közbenjárására kezdi meg mélymerülését a saját lelkébe: lánya a kontrollálhatatlanul felburjánzó érzelmek hatására sürgető kérdésekkel ostromolja apját. Miért nem látogatja öreg, beteg feleségét és miért utasítja el makacsul a brit királynő felkérését, hogy fellépjen Philip herceg születésnapján? Így közvetve a fiatal nő döbbenti rá az idős férfit érzelmi sekélyességére, aki ennek hatására számot vet a múltjával – az Ifjúság ezen elemében az európai modernizmus másik fontos alkotását, Bergman A nap vége c. filmjét is megidézi, miközben a művész felelősségének kérdésével is eljátszik. Sorrentino munkája azonban nem válik mély drámává, a lelki tartalom felvillantása mellett végig megőrzi könnyed, derűs hangulatát.
Ehhez az is hozzájárul, hogy a filmet helyenként – amiképp a 8½-t is – a cselekményfolyamból kilépő jelenetek szakítják meg: Fred a smaragdzöld legelőn lustálkodó tehenek „zenekarát” vezényli, vagy épp a gyönyörű luxusszálló vendégei vonulnak a folyosókon, majd henyélnek a forró medencékben. Az Ifjúság epizodikus szerkezete zömében az idős karmester apró megfigyeléseire fűződik fel, melyeknek abszurd humorral fűszerezett hétköznapisága (a fogszabályzós masszőrlány komikus tánca vagy a hegymászó férfi suta szavai) a mellékszereplőket is érdekes figurákká emeli. A dívaként brillírozó Jane Fonda rövid epizódja pedig egyenesen lelép a vászonról. Természetesen a prímet a két „veterán”, Michael Caine és Harvey Keitel viszik: játékuk akkor is élvezetes lenne, ha csak a telefonkönyvet olvasnák fel. A film címével szöges ellentétben beszélgetéseik leggyakoribb témája az öregség, az ezzel járó nosztalgia és természetesen az egészségügyi problémák. Ugyanis se Mick, se Fred nem tud rendesen vizelni – bár később kiderül, hogy a zeneszerző esetében nem szervi elváltozás áll a háttérben. Sokkalta inkább az érzelmi felelősségvállalás elodázása, melynek megfelelő ürügye az életkor és az ezzel járó (képzelt) betegség.
A színészpáros sziporkázó jelenléte mellett az Ifjúság gyönyörű képi világgal is kényezteti a nézőt: a festői Svájc tájaival és a szállodai élet szekvenciával. Ám az operatőri munka nem tolakszik előtérbe, finom fogalmazásmódjával emeli metaforikus térré a luxushotelt: a szegregált nyugalom és béke helyszínévé, ahova azonban minduntalan befurakszik a külvilág, hol a királynő követe, hol egy válásra készülő férj képében. Nem véletlen, hogy a film harmóniája pont akkor billen meg kissé, amikor a játékidő végén a cselekmény elhagyja ezt a közeget.
Paolo Sorrentino két évvel A nagy szépség után ismét egy szívmelengető, Fellini-hagyatékot ápoló alkotással lépett a közönség elé. Míg minőségében igen, hangulatában és hatásában nem hasonlítható össze a két film: A nagy szépségben a fényűző, impulzív fiatalságot éli meg egy idősödő férfi, az Ifjúság atmoszféráját viszont – a paradox módon – teljes mértékben az élet alkonya hatja át.
