Egy rendőrség által soha el nem kapott gengszter, egy egzisztenciával küzdő író, egy rejtélyes, piros fürdőruhás nő és az FBI. Eytan Rockaway filmje ezek közt egyensúlyozva, Scorsese nyomában lépkedve próbálja kirakni Meyer Lansky maffiavezért élettörténetét. Minden próbálkozás ellenére kevés ennyire felejthető gengszterfilmet dobott ki magából Hollywood, és bámilyen meglepő, még Harvey Keitel jutalomjátéka sem segít a helyzeten.
Az 1983-ban elhunyt Meyer Lansky élettörténete mindig is vászonért kiáltott, nem csoda, hogy 1999-ben már készült róla életrajzi film (Lansky), karaktere pedig több gengszterfilmben és sorozatban is megjelenik (Bugsy, Négykezes géppisztolyra / Mobsters, Gengszterkorzó). Lansky ugyanis megkerülhetetlen alakja volt az amerikai olasz maffiának, a szervezett bűnözés történetében is kulcsszerepe volt. A zsidó származású „üzletember” történetének legizgalmasabb vonatkozása nem a kaszinóügyek, a Svájcba menekített vagyon, vagy a magánéleti botrányok – Lanskyben az a legizgalmasabb, hogy megúszta. Hiába működött közre a szervezett bűnözés intézményesítésében, sosem csukták le, hiszen sokakkal ellentétben neki élete végéig sikerült két lépéssel az FBI előtt járni.
A cselekmény Lansky életének utolsó szakaszában indul, amikor az egykori maffiavezér már egy nyolcvanéves, Miamiben élő, kutyát sétáltató, ártalmatlan öregúr szerepében díszeleg. Itt találkozik Daviddel (Sam Worthington), a családi és anyagi problémákkal küzdő íróval, akinek pont kapóra jön Lansky émelyítően bestseller-szagú élettörténete. Az öreg pedig elkezd mesélni, napról napra nő köztük a bizalom és lassan az FBI is szeretne felülni velük a nosztalgiavonatra egy eltűnt pénzösszeg előkerítésének reményében. Első hallásra nem is hangzik rosszul ez a felállás, némi eredetiséggel és stílussal nem lett volna lehetetlen erős filmmé kovácsolni azt, ahogyan ezek a szereplők keresztezik egymás útját. Ráadásul úgy pláne nem, ha a cselekmény központi alakja a mindenkori amerikai maffia egyik legizgalmasabb figurája.
A Lanskyvel nem az a baj, hogy nem eredeti, hanem hogy egyből két történetet akar elmesélni úgy, hogy egyet sem tud igazán. Lansky utcán kockázó gyerekből alvilági úrrá való avanzsálása flashbackeken keresztül, a róla szóló Wikipédia-cikknek megfelelően tárul fel előttünk. A First Cow-ból is ismert John Magarón keresztül megismerjük Lansky fiatalkorát, társait, a szintén legendás Bugsy Siegelt meg Lucky Lucianót, és korántsem makulátlan közös múltjukat. Ezzel párhuzamosan David romokban álló magánéletébe is belelátunk. A Lanskyt alakíró Harvey Keitel a tőle megszokott makulátlan stílusban, Robert De Niro írjét idéző bölcsességgel mesél, David pedig az elején rajongással, majd az FBI zsarolásának hatására egyre verejtékezőbb homlokkal hallgatja őt.
Míg a David szála saját etikai dilemmáján kívül teljesen érdektelen marad, Lansky „gyónása” során kerek képet kapunk a gengszter életének fontosabb állomásairól. A klasszikus tündöklés-bukás-narratíva által meghatározott gengsztertörténet mögött egy esendő antihős portréja rajzolódik ki. Ez akár működhetne is, ha a rendező nem hagyná figyelmen kívül a lényeget, az életbölcsességek mögötti kötőszövetet, amely miatt az érdekes anekdoták vázlatai valóban életre kelnének. Ehelyett egy olcsó Scorsese-remake-et, a gengszterfilm műfajának konvencionalizálását, tévéfilmmé redukálását követhetjük végig, hiába sejlik fel Lanksy feleségének depressziója, mozgássérült gyerekük neveléséinek nehézségei és a barátokat egymás ellen hangoló, mindenek fölött álló pénz intézménye. A bűn és bűnhődés örök körforgása, a bűnözés és a család szimbiózisa és úgy általában a gengszterfilmes toposzok jó dinamikát teremthetnének, de ezt a Lanskynek egyáltalán nem sikerül exponálnia. Nézőként valósággal szomjazzuk Don Corleone eleganciáját, Henry Hill vakmerőségét, a Tony Soprano által megteremtett jólétet, ezekből pedig vajmi keveset kapunk.
Ha más nem, a Lansky elrettentő példája annak, hogy hogyan tehet értéktelenné egy ízig-vérig vászonra született történetet a miliő felületes ismerete, a szerzőiséget nélkülöző rendezés és a hatásvadász forgatókönyv. Nyilván nem lenne túl etikus egyből a gengszterfilm atyjához hasonlítani egy viszonylag pályakezdő rendezőt, de elkerülhetetlen, mert egyértelmű a már-már koppintásba hajló Scorsese-hommage. A Lanksy egy epikus, nagy időtávlatokat megmozgató történet akart lenni, de hiába a nyolcvanévesen is briliáns Harvey Keitel, Rockaway kezei között homokként folyik ki minden, amiért szeretünk gengszterfilmet nézni.
