Azt gondolná az ember, hogy Star Warst csinálni könnyű. Végy egy főszereplőt, akivel azonosulni lehet, tedd egy galaktikus birodalmi konfliktus kellős közpébe, hogy harcoljon egy rosszarcú gonosszal, ha lehet, bukkanjon fel egy öreg mentor is, no meg persze legyen az egész megfűszerezve egy kis lázadással, némi űrhajóval – és kész is. Zack Snyder saját Star Wars-csinálása közben csak egy dologról feledkezett meg: a lelkesedésről.
Nem feltétlenül szerettem volna a Csillagok háborújához mérni a Rebel Moon első részét, ami a Netflix jóvoltából érkezett meg így karácsony idejére, de nem sok választásom volt. Hiszen már a megjelenést megelőzően szinte csak úgy lehetett olvasni és hallani Zack Snyder legújabb univerzum-teremtési kísérletéről, mint Snyder „eredeti” ötletéről, amit egy „új Star Warsnak” szánt. De még ha semmiféle előzetes tudásunk sincs a Rebel Moonról, csak véletlenül bukkan fel egy esős-netflixezős téli délutánon, valószínűleg akkor sem találnánk benne semmi meglepőt vagy lélekemelőt. Akkor sem, ha Lucas klasszikusait és az őket követő Disney-féle folytatásokat mindeddig valahogy sikeresen elkerültük volna.
A Rebel Moon az összes amerikai filmes klisé tetszetős, de inkább képregénybe, mint filmvászonra kívánkozó megvalósítása, tökéletesen feledhető karakterekkel és zenével. A rendezői mellett azúttal operatőri feladatokat is ellátó Snyder alkotói stílusa lassan a 2000-es évekbeli M. Night Shyamalan-filmeket idézi, legalábbis modorosság, bugyuta alaptörténet és a legkevésbé sem hihetően megírt szereplőket tekintve. Persze ez Snyder utóbbi évtizedbeli munkásságának nagyjából minden darabjáról (Az Acélember és a DCU hozzá köthető részei, a Halottak hadserege, az Álomháború) elmondható. Talán egyedül az Igazság Ligája rendezői változata sikeredett – a maga komolyan vett grandiózusságával és Snyder érezhető lelkesedésével – legalább valamennyire szórakoztatóra.
Ennek a lelkesedésnek viszont nyoma sincs a Rebel Moon esetében. Itt minden patikamérlegen van kimérve, és a végeredmény messze áll egy olyan első résztől, ami sikeresen megállná a helyét önálló filmként is, de emellett letehetné egy új, izgalmas univerzum alapköveit. Snyder korrektül képes filmre adaptálni már meglévő (főleg képregényes) történeteket, de messze nincs elég jó ötlete, felkészültsége vagy fantáziája ahhoz, hogy önálló, vadiúj univerzumot hozzon létre. Mert önmagában semmi baj nincs azzal, ha valaki meg akarja csinálni a maga starwarsát, ami sok mindenben hasonlít a nagy elődre – hiszen Lucas is jórészt összeollózott történetelemeket és stílusjegyeket innen-onnan (ezerarcú mitológiai hős, westernek, Kuroszava filmjei, Flash Gordon stb.) –, de Snydernek sajnos nem sok (új) mondanivalója van a tudományos-fantasztikum és a fantasy terén. Ami van, az is elég bugyuta.
Az alaptörténet ezúttal sem tagadhatná le, hogy a japán mester egyik filmjéből ihletődött. Ezúttal (leginkább) a Hét szamurájból: adott egy életszerűtlenül idilli kis földművelő falu (hogy ez az egyetlen település-e a címbéli holdon, az nem derül ki számunkra), ahol a rejtélyes múltú Kora (Sofia Boutella) szántással tengeti napjait. Igenám, de hamarosan megérkezik a gonosz csillagközi Birodalom egyik városméretű űrhajója, rajta a katonaruhában parádézó Atticus Noble-lel (Ed Skrein) és hadseregével, akik igényt tartanak falubeliek által begyűjött terményre. A megszálló katonák pedig egy helyi lányt is megpróbálnak megerőszakolni, őt végül Kora menti meg, közben pedig egy szakasz katonát is lemészárol, ezért menekülni kényszerül, úgyhogy a kis falu végérvényesen belekeveredik egy csillagközi (galaktikus?) konfliktusba. Kora nyakába veszi az űrt, elindul harcosokat toborozni, hogy sikeresen megvédje a kis agrárfalut a böhöm birodalomtól.
Talán a fentiekből is kitűnik, hogy a filmnek már az alapkonfliktusa is problémás, egyrészt mert nem is olyan rég a Mandalóri első évada ugyanebből a receptből készített teljesen jót, és azért talán még a legelvetemültebb western-sci-fi rajongóknak sincs szüksége négyévente a Hét szamuráj/mesterlövész lézerpisztolyos újrakiadására. Másrészt pedig a Snyder által felépített világ tökéletesen érthetetlen és működésképtelen. Magyarázza már meg valaki, hogy egy olyan civilizáció, amely képes csillagközi utazásra orbitális méretű űrhajókkal, miért szenved gabonahiányban? És ha van is ilyen probléma, miért egyetlen kis holdbéli faluból szeretné megszerezni a szükséges terményt (tegyük hozzá, hogy a kis település termelhet rendesen, hiszen a Birodalom mellett még a lázadóknak is sikeresen elad gabonát), miközben más bolygórendszereken bányavilágokat képes fenntartani?
A Kora és kortársaiból összeverbuvált csapat ráadásul úgy áll neki egy teljesen elképzelhetetlen sikerű küldetésnek (vagyis hogy egy földművelő falut a megállíthatatlanul terjeszkedő Birodalom teljes katonai erejével szemben heten megvédjék), hogy a potenciális sikerüknél már csak az hihetetlenebb, hogy mennyire nevetségesen könnyen sikerül ezt végül végrehajtaniuk.
Mondhatnánk persze minden racionális felindulású kötözködésre, hogy de hát fantasy is akar lenni a Rebel Moon, nemcsak sci-fi – ez viszont szinte egyáltalán nem érződik Snyder történetén. Némiképp halványan ugyan, de itt is felbukkan valamiféle Erő-pótlék (elvileg a királyi család egyik tagja képes volt feltámasztani halottakat – azt nem tudni, miért és hogyan), de ennek szinte semmiféle szerepe nincs (egyelőre) a sztoriban, másrészt újszerű lények, szereplők egyáltalán nincsenek a filmben. Kapunk ugyan egy pókasszonyt (akihez tökéletesen hasonlót legutóbb a Ki vagy dokiban lehetett látni nagyjából húsz éve) illetve egy hippogriffet, ami annyira egyértelműen és simán csak egy Harry Potterből szalasztott állat, hogy érthetetlen, hogyan nem pereli még a Netflixet a Warner. Ezeket a szereplőket (is be)leszámítva mindenki tökéletesen sematikus: az egykori hadvezér, aki most gladiátor (még véletelenül is az egykori Gladiátor-szereplő, Djimon Hounsou), a jól kardozó keleti (Bae Doona), a simlis tolvaj (Charlie Hunnamből valaki még mindig A-listás akciósztárt akar csinálni), a kockahasú egykori herceg (Staz Nair), a rasztás lázadó (Bloodaxe), és természetesen az elképesztően jellegtelenül jóképű, mindenappi srác (Michiel Huisman), hogy legyen azért valami potenciál romantikára is a főhőssel valamelyik elkövetkező részben.
Snyder-film lévén, lassításokban sosincs hiány a Rebel Moonban. Annyi talán nincs belőlük, mint az Igazság Ligája rendezői változatában (annyi nem is lehetne, lévén hogy a Rebel Moon mindössze két óra hosszú, míg az Igazság Ligájában csak a lassított jelenetek nagyjából negyven perc tiszta játékidőt tettek ki), de pont annyira indokolatlanok. Egy pár éve egy remek videóesszé is készült, amiben a videó készítője úgy jellemzi Snyder alkotói stílusát (akkor éppen a Superman v. Batman esetében), mint aki a pillanatokat részesíti előnyben a jelenetekkel szemben. A Rebel Moon esetében ez különösen szembeötlő: számos olyan lassított kép van a filmben, ami simán megállná a helyét egy-egy képregény címlapján, de mindez filmen – ahol egy kép mögött egy világnak is rejtőznie kellene – egész egyszerűen nem működik.
Szerettem volna szeretni a Rebel Moont. Egyre kevesebb olyan új, nagy költségvetésű történet készül Hollywoodban, ami nem Disney-termék, folytatás, spinoff vagy előzmény, és még kevesebb, ami egy kicsit is túlmutatna a kontent-szerepkörön. Emellett minőségi tudományos-fantasztikus filmekre, új potenciális Star Warsra is mindig szükség lenne, karácsony környékén pedig különösen, hogy ne kelljen már sokadszor is újranézni Lucas űroperáját, ha az ember valami hasonlóra vágyik. Sajnos azonban ez nem az a sci-fi, amit kerestünk. Jövő áprilisban pedig kiderül, hogy csak nyögvenyelősen indult, vagy így is folytatódik majd Zack Snyder legújabb ambíciózus agymenése.