A moziban előttem ülő pár jól informált női tagja a film kezdése előtt megkérdezte a pasiját, hogy mit is lát majd. A férfi csak ennyit mondott: „Az rendezte, aki a 300-at. Látványos baromság.” Ennél precízebben nem is foglalhatta volna össze az Álomháborút, ami igazából egy kétórás trailer. Csak nem tudni, mihez…

Aki egy Zack Snyder-filmre ül be, az nyilván tisztában van vele, hogy már az első 10 percben annyi lassítást láthat, amennyi a teljes Wong Kar-wai-életműben van, és hogy a történet igazából csak alibi lesz arra, hogy a nagyranőtt kamasz informatikus-geek rendező flörtölhessen élete szerelmével, a CGI-vel. Snydernél intenzívebben kevesen használják a klipesztétika megoldásait, gyakorlatilag ez a filmje is egy videoklip-füzér, amit valami sebtében összecsapott narratív massza ragaszt egybe, de ennyire sosem sikkadt el a film a durván stilizált látvány súlya alatt. Az Álomháború (értsd: 300 csajokkal) ugyanis – mondjuk ki – buta és öncélú attrakciós mozi, állítólag a Warner fejeseinek sem tetszett és most abszolút jogosan kérhetik számon a csaknem teljes alkotói szabadságot kapó direktoron az eltapsolt dollármilliókat.

A film elején megismerjük a szexi szőke kislányt, Baby Dollt (Emily Browning), aki gonosz mostohaapjával hadakozik, közben véletlenül saját testvérét lövi le. Irány az elmegyógyintézet, ahol kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy pár napon belül lobotómia áldozata lesz, ezért inkább egy álomvilágba menekül, ahol a főszereplők a szanatóriumban megismert emberek, de a helyszín egy bombanőkkel teli luxusbordélyházzá változik. Baby Doll előrukkol egy szökési tervvel, és hamar összeáll az amazon-ötösfogat, vagyis az akciófilm Pussycat Dollssza, már csak térkép, öngyújtó, kés, kulcs és az ötödik elem kell a szabadsághoz. Annyit elárulhatunk: az utóbbi nem Milla Jovovich. Ezen kellékek megszerzéséhez pedig hősnőnknek nincs is más dolga, mint hogy elkezdjen táncolni, mert annyira érzékien rázza a kis vállait, hogy mindenki lebénul a látványtól és közben könnyű összelopni a holmikat. Úgy is mondhatnánk: „ha szombat este táncol, fejreáll az egész világ!”, de igazából sosem látjuk a vonaglást, mert ez a mozdulatsor a kapu a harmadik dimenzióba, ahová vele együtt mi is átlépünk és ahol különböző klipes akciószekvenciák során látjuk szimbolikusan, ahogy a csajok megszerzik szabadságuk „zálogait”.

Ennyit a történetről, hiszen ez a legkevésbé lényeges rész Snyder félresikerült Bibliothéque Pascaljában. Ami az alkotót is sokkal jobban érdekelte, az a következő pár elem, amivel lazán teleszórta moziját: sárkány, ork, zombi, náci, zeppelin, robot, vadászgép, szamuráj, szörny, Hello Kitty, bombavonat… hosszasan lehetne sorolni, ugyanis akkora katyvaszbeöntést kapunk szemünkön át, hogy jó darabig nem is tudjuk: sírjunk, vagy nevessünk. A film trailere láttán még bizakodhattunk abban, hogy afféle epizodikus posztmodern popcorn-moziról lesz szó, ahol minden vízió remek terepet biztosít egy kis műfajzsonglőrködéshez a Kill Bill vagy Scott Pilgrim modorában, az Eredet több síkon futtatott komplex szerkezetével megfejelve. De Snyder nem igazán a műfajérzékenységéről híres, ezért most is értelmetlen csihi-puhikat kapunk, melyekben csak a háttér változik. Hiába keveri a Náci zombikat A dicsőség ösvényeivel, A gyűrűk urát a Shrekkel, vagy az Atomvonatot az Én, a robottal, öncélú, impulzusszegény giccsbe, egy idő után pedig önparódiába fordul az egész.

Ebben a környezetben a színészeknek sem maradt helyük játszani, Browning igazából a vastag ajkai és bociszemei miatt kapta meg a szerepet, egy guminő is tökéletesen helyettesítené őt – ez persze nem az ő hibája. A férfinézők tekintete ugyan elidőzhet egy-egy comb vagy dekoltázs látványán, de ha csak ezt tudjuk dicsérni egy filmben, esetleg a cool dalokból álló soundtracket, akkor rég megette a fene az egészet. A kegyelemdöfést pedig a záró képsorok alatt hallható narrátor adja meg, aki teljesen értelmetlen sületlenségeket mond fel sorsról, szabadságról, az ördög tudja mi mindenről.

Több jelenet is egy plakátokkal teli fal előtt játszódik, ezek közül az egyik Kertész Mihály My Dream Is Yours című 1949-es filmjének posztere, amit Zack nyilván célzásként helyezett el. Az hagyján, hogy ő az álmát akarja megosztani velünk, de ezt az álmot most rajta kívül nagyon kevesen élvezhetik, sokaknak pedig kimondottan rémálom az Álomháború. Csak remélni tudjuk, hogy a Superman-reboot forgatásáig megjön emberünk esze.