Tizen-egynéhány évvel ezelőtt (még) élt Amerikában egy fehérorosz származású zseni. Isaac Asimovnak hívták, de mi egyszerűen csak a sci-fi apostolának neveztük. Több száz kötetnyi életműve kiapadhatatlan (pénz)forrása lehetne (!) Hollywood témavadász producereinek, ők azonban mégis viszonylag ritkán nyúlnak a mester írásaihoz, ráadásul akkor is felettébb óvatos mozdulatokkal.
Ennek egyik oka talán az, hogy Asimov művei – bármily izgalmasak és fordulatosak is – komoly erkölcsi és társadalmi kérdéseket boncolgatnak, így nem igazán passzolnak a hollywoodi ízléshez. Az orosz guru legjelentősebb írásai közé tartoznak az ún. robotnovellák, amelyek a mesterséges intelligencia működését, illetve annak a társadalomban betöltött szerepét vizsgálják.
Valamikor 1977-ben Asimov egyik barátja már nekiveselkedett a robotnovellák vászonra vitelének, de a fennen dicsért forgatókönyvből végül csak egy fényképalbum lett. Aztán gyakorlatilag több mint 25 év szünet, majd a labdát a Dark Cityt kivitelező Alex Proyas csapja le – de ő már kevésbé ragaszkodott az eredeti szándékokhoz. Megelégedett azzal, hogy átvette IA-tól a robotika három alaptörvényét, néhány karakter nevét, és a kilenc robot-sztorit átfogó kötet címét.
Az eredeti sorozatból mindössze két novella ismerhető fel a filmben, Az eltűnt robot és a Robotálmok; de ezekből is csak egy-egy ötletszilánk. A Nulladik Törvény egyik fontos lépcsője volt az asimovi robottörténeteknek; e törvény értelmében a robotoknak az egész emberiség érdekeit kellett mérlegelniük, és nem hagyhatták, hogy az emberiség maga kárt szenvedjen. Ez az elem ugyan megtalálható még a filmben, de a gyártók (sajnos) nem nevezik nevén a gyermeket.
De lássuk a történetet. 2035 Chicagója: a robotok tökéletesen beilleszkedtek az emberi társadalomba, főznek, mosnak, bevásárolnak, kutyát sétáltatnak. A metropoliszban csupán egy embernek nem tetszik a kibernetika előretörése, de ennek ellenére szemlátomást jól érzi magát távirányítású autócsodájában. Ő Del Spooner (Will Smith), a robofób nyomozó, aki meg van győződve, hogy a U. S. Robotics professzorának, Alfred Lenningnek a(z) (ön)gyilkosságában egy robot is érintett. A robot-pszichológus, Dr. Susan Calvin (Bridget Moynehan) segítségével nyomozni kezd. Rátalál Sonnyra, akiről azt hiszi, hogy gyilkos, de kiderül, hogy az a Kiválasztott. A halott professzor pedig az Atya (Teremtő), aki azért alkotta a Fiút, hogy elvezesse a robotokat az Ígéret Földjére. Közben robotok törnek Spooner életére, sőt, à la Terminátor megpróbálják elfoglalni a nagyobb városokat. Végül Sonny felhághat a misztikus hegyre, hogy megválthassa a robotvilágot. Csak nekem az nem világos, hogy kitől. Tőlünk, emberektől?
A film látványvilága néhol lenyűgöző, de azért láttunk már jobbat is, a komputergrafika hiányosságai itt-ott előbukkannak, például a fémrobotok az utcán úgy lépkednek, mintha legtöbb 20 dekát nyomnának. A jelenetek innen-onnan koppintottak; van mátrixos lassított ugrás, terminátoros csonka gyilkológép, autós-motorosszáguldás, és egy leheletnyi flört a doktornő és a nyomozó között (utóbbi csak a leltár kedvéért).
A film sokat markol, de keveset fog. Kiszámítható, tehát csöppet sem izgalmas. Nem szellemes, így néhol fárasztó. Egy mondatban: számítógépes effektusok vezérelte akciófilm, amelyet Will Smith dollárcsináló, macsó akcióhős személyisége pop-ikoni igényeihez igazítottak, és szokványos zsarus-mozis helyzetekkel fűszereztek.
Aki egy könnyed popcorn-mozi reményében ül be a vetítőbe, talán megtalálja a számítását; aki viszont mélységre és tartalomra vágyik, kénytelen a könyvtárba menni, és ott kinyitni egy bizonyos könyvet. Női szemmel nézve biztos nagyon izgalmas a film, hisz a főcímtől számított második percben látható Will Smith hátsója, amint zuhanyozik; az Asimov-rajongóknak azonban a feka-fenék látványa nem igazán éri meg a mozijegy árát.
.jpg)
