Vajon véletlen események sorozatának eredménye, vagy egy megkonstruált képlet alapján létezik minden, ami bennünket körülvesz, és minden, ami az életünket befolyásolja? Másképp szólva: alakítható, vagy eleve elrendelt? A református egyház és a Képlet című film az utóbbira teszi le a voksot.
Ki gondolta volna, hogy egy olyan figura, mint az ausztrál Alex Proyas (különösen olyan alkotások után, mint a Holló, a Dark City vagy az Én, a robot), elkészíti korunk „legreformátusabb” filmjét? Meglepő, de legújabb műve, a Képlet valóban a kálvinista vallásfilozófia billentyűin játszik, már ami a determinizmus elméletét illeti. Ez persze még nem azt jelenti, hogy a református lelkészeknek tetszene: sci-fi thrillerként indul, de aztán szép lassan átfordul vallásos fantasybe; nem feltűnően, de a mű második felén ott van Kálvin János érintése. Valószínűleg nem szándékosan.
A nyitójelenet cselekménye 1959-ben történik, amikor is jólnevelt (hajh, régi szép idők!) kisiskolásokat arra kér tanítónőjük, rajzolják le egy lapra, szerintük milyen lesz a világ 50 év múlva. A rajzokat elhelyezik egy időkapszulában, amit elásnak az iskola udvarán, hogy aztán 50 évvel később a majdani diákok kinyithassák, és röhöghessenek rajtuk. Csakhogy az egyik kislány, osztálytársaitól eltérően, nem a Jetson-családot vizionálja a lapra, hanem zsúfolásig telekörmöli számokkal. Persze bolondnak nézik, elvégre nem valószínű, hogy fél évszázad múlva számsorok fognak tülekedni az utcákon.
Aztán átugrunk a jelenbe. A film ezt jelzi is, a „napjainkban” felirattal, mit sem törődve azzal, hogy ha valaki mondjuk 2024-ben nézi majd a Képletet, az nem a film cselekményének „napjaiban” lesz, és semmi esetre sem 50 évvel 1959 után. Azért az megeshet, hogy Nicolas Cage 2024-ben szintén szájtáti, bamba karaktereket alakít, ilyen szempontból tehát helyénvaló lehet a felirat. Tehát a jelenben vagyunk, és az a bizonyos számokkal telefirkált papírlap Cage kezébe jut, persze szinte rögtön bebizonyosodik róla, hogy nem hülyeség. Olyan információkat rejtenek azok a számok, amelyek az emberiség ötvenéves múltját, valamint jelenét és jövőjét írják le. De hogyan láthatta az akkori kislány előre a jövőt, és mit vetítenek előre tulajdonképpen ezek a számjegyek? Ez az egyik nagy rejtély. A másik az, hogy vajon kik azok az alakok, akik leginkább egy nyugatnémet szinti-pop banda tagjaira emlékeztetnek, és állandóan Cage kisfiát zargatják.
Idáig, azaz a film első harmadáig, a Képlet meglehetősen izgalmas alkotás, és ha témájában nem is, de tónusában emlékeztet Proyas korai remekműveire. Sőt, itt láthatjuk a film legemlékezetesebb jelenetét is, amely tényleg mesteri (úgy tűnik, újabban a gyengébb filmek is tartogatnak egy-egy ilyet). Ez egy hosszú snitt, amely a nézőt egy légikatasztrófa kellős közepébe repíti: észre sem vesszük, és máris résztvevői vagyunk az eseménynek, köszönhetően a nagyszerű fényképezésnek (néhány évvel ezelőtt Alfonso Cuarón lepett meg bennünket valami hasonlóan hatásossal Az ember gyermekében). A nézők után Cage és kisfia is az események kellős közepébe kerülnek: az emberiség történetét befolyásoló eseményekébe. Végülis ők keresték a bajt, elég megnézni, milyen házban laknak: a Tales From the Crypt sorozat alkotói is megirigyelhetnék.
De hogy megelőzzük a további spoilereket, térjünk rá inkább a film egyik alapkérdésére, mégpedig arra, amely révén ez a mű közel kerül a kálvinista gondolkodáshoz: determinizmus vagy véletlenszerűség? A kérdést maga Cage (vagyis az általa játszott karakter, John Koestler) teszi fel a diákjainak, merthogy ő ilyesmiket tanít a bolygókról. Minden, ami bennünket körülvesz, és minden, ami az életünket befolyásolja, vajon véletlen események sorozatának eredménye, vagy egy megkonstruált képlet alapján létezik? Másképp szólva: alakítható, vagy eleve elrendelt?
A református egyház és a Képlet című film az utóbbira teszi le a voksot. A legtöbb világvallás úgy véli, Isten keze benne van a dolgokban, nagyjából mindenben, viszont például a bűn létezését és elkövetését nem tudják másként megmagyarázni, mint a szabad akarat létezésével. Az ember szabadon alakítja a sorsát, választhat jó és rossz között. Kálvinék azonban azt mondják, hogy a Fennvaló akaratából van minden, a bűn is, és ha levágod az összes végtagod, és leláncolod magad egy pincébe, akkor is el fogod követni azt a bűnt, ami elől menekülsz, ha egyszer Isten úgy akarja. (Először is, nem tudnád magad leláncolni, ha Ő nem akarná, levágott végtagokkal meg amúgy sem.) A Képlet ugyan nem beszél Istenről, viszont elveti azt a lehetőséget, hogy az embernek beleszólása lenne a dolgok alakulásába. Tragédiák (a film szerint) nem azért történnek, mert rossz bácsik rosszat akarnak a jó bácsiknak és néniknek, hanem mert meg voltak írva, és ebből kifolyólag meg kell történniük – ha tetszik, ha nem.
Vannak kiválasztottak. A Biblia is beszél róluk, és Alex Proyas is. Meg a Mátrix, a Harry Potter és millió hasonló mélyfilozófiai mű. A kálvinizmus szerint Isten előre kiválasztja azokat, akik a mennybe kerülnek, lehetnek bűnösök, gazemberek, de végül ott kötnek ki. Lásd például Balassi Bálintot, aki latorkodásai ellenére jó reformátusként meglehetős magabiztossággal köszönte meg egyik versében az Úrnak, hogy ő ki lett választva. A Képletben is így áll a helyzet: hiába érted meg a dolgok folyását, és hiába érdemelnéd meg a menekülést, ha egyszer nem hozzád jött a szinti-popos Billy Idol-csávó, hogy megsúgja neked az üzenetet, a pokol tüzében fogsz elégni.
Mindezt lehetett volna kevésbé didaktikusan prezentálni, és ha Proyas hanyagolta volna azt a rengeteg klisét, vagy tartotta volna az első félóra színvonalát, ez lehetett volna az év egyik legjobb alkotása. Így viszont a Képlet, ha nem is a pokolban, de valószínűleg a süllyesztőben fogja végezni.
