Az idei Sundance filmfesztiválon debütáló Brian and Charles ember és robot barátságának ad egy újabb esélyt. Jim Archer első egészestés filmje arcátlanul egyszerű és meglepetésmentes, humorának és különc figuráinak köszönhetően mégis pozitív élményként ragad meg nézőjében.

A nagysikerű sci-fik és a kortárs tudományos diskurzusok együttes hatásaként rettegünk a tudatos és érző robotok, a mesteréges intelligenciák forradalmától, melyben a teremtő szerepében tetszelgő embert saját teremténye pusztítja el. Mindeközben napjainkban a technológia olyan gyorsan fejlődik, hogy az ember már azonosítani sem tudja e fejlődés lépcsőfokait, lásd a hónapokkal ezelőtti LaMDA-botrányt, amiben egy programozó saját chatbotját definiálta gyermekszerű mesterséges intelligenciaként. A jelen időnket meghatározó – részben racionális, részben Terminátoron nevelkedett – félelmeink enyhítésére érkezett el a Brian and Charles, ami abszurd humorral gyógyítja be az ember-robot kapcsolatokon esett sebeket. Archer filmje a pesszimista sci-fi klasszikusok huncut antitézisét nyújtja és olyan (bájosan) komolytalan, hogy sci-finek sem nevezhető, különc buddy komédiának viszont annál inkább.

A főként angol közönség köreiben ismert David Earl komikusként már hosszú évek óta bújik Brian karakterének bőrébe, aki egy meglehetősen fárasztó, de őrült lelkesedésében és magányában szimpátiát keltő figura. A Briannel kapcsolatot teremtő robot, Charles, Earl egyik rádiójátékának poénjaként indult, míg végül a komikus fellépéseinek állandó eleme lett. A Charles-t megtestesítő Chris Hayward és a Briant alakító David Earl 2017-ben egy rövidfilmet is forgatott Brian and Charles címmel, ami történetében, hangulatában és képeiben egyaránt hasonul a 2022-es nagyjátékfilmhez.

Archer rendezésében a walesi tanyán tengődő Brian (Earl) a környék magányosan élő feltalálója és csodabogara. Brian haszontalan vagy éppen kivitelezhetetlen találmányok létrehozásával tölti napjait – bár szúrós toboztáskája tagadhatatlanul formás darab. Megannyi ketyere és működésképtelen jármű alkotójaként végül Briant is eléri a „Frankenstein-fázis” és elhatározza, hogy értő-érző robotot készít. A munka gyümölcseként született mosógéptestű Charles (Hayward) eleinte nem több egy furcsa kacatnál, ám egy váratlan csoda folytán életre kel. Brian és Charles között pedig egycsapásra ösztönszerű, mély kötelék fonódik. És ahogy az lenni szokott, e különös barátság mindkét félt nyitásra, fejlődésre készteti, mely által nem csak a robot, hanem az ember is közelebb kerül az őt körülölelő világhoz.

Earl és Hayward forgatókönyvében láthatóan nyomot hagynak a film előtanulmányaiként született rövid kifutású anyagok, abban az értelemben, hogy a Brian and Charles egy visszafogott, mérhetetlenül egyszerű történetet tár nézője elé. Kevés szereplővel és kevés helyszínnel dolgozik, fordulatai és konfliktusai kiszámíthatóak, az összkép mégis pozitív. Zavarbaejtő figurái, önmagában komikumot gerjesztő látványelemei, mockumentary keretet adó vizuális világa mind azt szolgálják, hogy útközben szórakozzunk és ne a kitűzött célon járjon az eszünk. Ezen elv mentén Archer filmjének nem áll szándékában axiómákat vagy dilemmákat megfogalmazni a mesterséges intelligenciáról vagy a robotok és emberek közötti univerzális viszony kilátásairól.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a Brian and Charles ne építkezne tudatosan nézője sci-fi műveltségére. Brian a Szárnyas fejvadász Tyrelljének és az Ex machina Nathanjének távoli és letagadott rokona, egy olyan karakter, aki a hatalmas és vészjósló programozóistenek imidzsét rontja – még szerencse, hogy csak egy nevenincs faluban. A Brain and Charles tehát archetipikusnak mondható science fiction-elemek kifordításával ér el humoros hatást. A legfontosabb eltérés a Brian and Charles valamint távoli sci-fi rokonai között, hogy Charles nem a nagyravágyó ambíciók és a fejlődésbe vetett hit terméke, hanem a magányé. Charles Brian be nem ismert magányának szüleménye.

Ehhez kapcsolódóan Archer filmjének erőssége karakterépítésében (és nem történetvezetésében) mutatkozik meg. A két főhős egymáshoz fűződő viszonya kimondatlanul is arra utal, hogy Charles nem pusztán barát, hanem a középkorú Brian életében a gyermek hiányára ad szívmelengető választ. A film így mintha a teljes gyermekkort lefedné a robot fejlődése által. Charles eleinte bizonytalan mozgású, egyszerre kíváncsi és riadt „babarobot”, aztán egyre ügyesebb, kommunikatívabb „gyerekrobot”, mígnem rockzenét hallgató, dacos „tinirobottá” válik. A szülő-gyermek viszony áthallásai – noha különböző intenzitással nyernek formát – összességében arra utalnak, hogy Charles hatására Brian az emberi kapcsolatok megteremtéséről és menedzseléséről is sokat tanul.

Túl a karakterábrázolás árnyaltságán a Brian and Charles vizuális koncepciójával nyeri el nézője szimpátiáját. A dokumentumfilmes jegyeket visszhangzó operatőr, Murren Tullett képein a zilált kézikamerázás, a kamerába nézés és a színvilág minimális stilizációja különc riportalanyt farag Brianből, aki akár egy Discovery-csatornán is feltűnhetne. A Hétköznapi vámpírokban és A hivatalban is használt lekövető mockumentary-jelleg Archer filmjében mindazonáltal takaréklángon ég, feltehetőleg azért, hogy a néző inkább a szereplőkkel és a történésekkel tartson, semmint a történet metakeretével.

A Brian and Charles a kis költségvetésű quirky cinema csendes darabja, mely egyszerűségével és bájos humorával az év legszívmelengetőbb filmje címért versenyezhet. Egy film, ami nem mond újat sem a robotokról, sem a barátságról, sem a szülő-gyermek viszonyról, sőt: érezhetően esze ágában sem volt ezekről elmélyülten nyilatkozni. Mégis, az a melegség, amely e csupaszív-csuparozsda áramköregyüttes és e borzos feltaláló között megjelenik, elég ahhoz, hogy feltöltse a bennünk kotyogó lélek-akkumulátorokat.