Át kellett valahogy vészelni az első felvonás szuperhőseinek középszerű bemutatkozó filmjeit, hogy megkapjuk a remek Bosszúállókat, amivel a Marvel magasra tette a lécet a második felvonásra. A Vasember 3 hozta a formát. A Thor: Sötét világgal csúnyán alulteljesített, de az Amerika Kapitány - A tél katonájával folytatódik a minőség és az egyre izgalmasabbnak ígérkező saga.
Az első részben, a második világháború derekán megismerjük Steve Rogerst (Chris Evans), a vézna, pattogó suhancot, akiből az öreg Stark szuperkatonát kreál. Bevetés helyett náciellenes, Hitlert pofozó színpadi bohózatokkal igyekszik tartani a morált a fronton harcoló katonákban. Miután az alkotók jól kiforgatták az eredetileg komoly antipropagandára legyártott Amerika Kapitány mítoszát, akcióba vetik az izmosított újoncot, aki szét is veri a Führernél is nácibb Vörös Koponyát, a HYDRA vezetőjét és annak teljes Wolfensteint idéző hadigépezetét. A fatális végkifejlet 70 év kényszerpihenőre küldi Amerika Kapitányt a tenger mélyére. Nick Fury (Samuel L. Jackson), a S.H.I.E.L.D. terrorizmus-elhárító szervezet ügynöke rehabilitálja és teszi újra funkcionálissá. Nem sok ideje van felszusszanni, egyből a New York-i galaktikus invázió elleni harc közepében találja magát, a világot végül megmentő Bosszúállók csapatának tagjaként.
Az Amerika Kapitány – A tél katonája első perceiben kiderül, hogy Steve Rogersnek nincs könnyű dolga napjaink világában. Amellett, hogy nehezen teszi túl magát fél évszázados szerelmi bánatán, csettintésre szertefoszlanak avítt nézetei az amerikai szabadság eszményéről. A nemzetbiztonságért felelős S.H.I.E.L.D.-et kompromitálták a szervezetbe évtizedek óta beépülő titkos HYDRA-tagok, akik egy gyilkos fegyvert akarnak megkaparintani egy új világrend megszervezése végett. Ráadásként egy olyan szupergonoszt küldenek Amerika Kapitány ellen, aki nem ismeretlen számára, így a végső összecsapás nem lesz valami konvencionális. Senkiben sem bízhat, kivéve kolleganőjében, a Fekete Özvegyben (Scarlett Johannson) és újdonsült barátjában, Sólyomban (Anthony Mackie).
Kettős szerepet vállalt magára film azzal, hogy továbbvitte Amerika Kapitány történetét és előkészítette a terepet a Bosszúállók: Ultron korának is. A forgatókönyv kiegyensúlyozottan kezeli a párhuzamos szálakat, precízen felvezeti és elvarrja őket, nem hagyva hézagokat és hiányérzetet, így műfaji eklektikát teremt, ami a film legnagyobb erényévé válik. Az összeesküvés puzzle-darabkái aprólékosan tevődnek össze egy izgalmas politikai thrillerré: Amerika Kapitány és a Fekete Özvegy kevesebb szupererők tulajdonosai, mint társaik, ezért „földhözragadtabb”, de feszültre és izgalmasra koreografált akciójeleneteket látunk tőlük. Aki a monumentális, röpködő balhékra vágyik, kap egy „kis” ízelítőt a csavaros grand fináléban. Egy halvány, de ígéretes szerelmi szál is felsejlik, hiszen már a Bosszúállókban beindulni látszott a kémia az egymás mellett harcoló Kapitány és Özvegy között. A kettejük dinamikája csal egy kis humort a cseppet sem derűs hangulatba, amibe nem illettek volna a Vasember-szerű gegek és egysorosok. A kollázs összeáll egy jól felépített epikus ívvé, de némely ponton az adagolás kevésbé érdekfeszítő: mintha a film unná elmesélni történetét és emiatt sajnos néhol leül pár percre.
A hirtelen többdimenziójú karakterré fejlődő Amerika Kapitányt alakító Chris Evans nem bírja a pszichológiai terhelést, babaarcáról nem sok hiteles érzelem olvasható le. Értjük, hogy ezek szuperhősök és szemrebbenés nélkül bunyóznak meg aprítanak, de ha már nem csak a ruha és a képességek teszik a szuperhőst, hanem valami érzelmi aspektussal is kiegészülnek, akkor legyen minimális színészi elvárás, hogy emocionálisabb pillanatokban ne csak nézzenek a semmibe, mint Tom Cruise. Az első rész lazára vett, retró kalandfilmes narratívája elbírta a sablonos alakítást, itt azonban teljesíteni kellett volna. Követendő példa lehetne Robert Downey Jr. a Vasember 3.-ból vagy a Hulk karakterének sokat ígérő Mark Ruffalo. Chris Evans így csak Chris Hemsworth által alakított viking szájberherkules, Thor szintjét üti meg. A (mellék)címszereplő Tél Katona (Sebastian Stan) acélkarú szovjet gyilkológépe sem fog a gonosztevők toplistájára felkerülni, egyedül Amerika Kapitány múltjának kontextusában lehet érdekes. Scarlett Johannsont jó látni akármiben, főleg ha latexben és akrobatikus kedvében van. Robert Redford a S.H.I.E.L.D. fejeseként precízen játsza el a rá kiszabott kulcsfigurát. Sokunk örömére a szuperhősök Morpheusza, Nick Fury, aki eddig csak apáskodott a csapat felett, most szerves része az eseményeknek, így Samuel L. Jackson végre jól megmártózhat a szerepben, produkál is egy emlékezetes, akciódús one-man show-t.
A Bosszúállók előtti szériák lazább kapcsolatban voltak, de az azt követőek már szorosabban, tudatosabban építkeznek és reflektálnak egymásra, beavatottabb nézőket feltételeznek. Érdemes bepótolni a filmtörténet harmadik legjövedelmezőbb franchise-ává nőtt Marvel Cinematic Universe darabjait, ha teljes bedobással akarjuk megemészteni a legújabb opuszt, az Amerika Kapitány – A tél katonáját. Nem beavatottaknak: figyelem! Most is kapunk kötelező Marvel-film csemegéket: Stan Lee-t hamar kiszúrhatjuk egy biztonsági őr szerepében, aki bebizonyítja egy mondat erejéig, hogy vicceset is tud mondani. A végefőcímet pedig ki kell várni, hogy megkapjuk a bónuszjelenetet. Szokás szerint a végtelennek tünő stáblista után is van valami extra, de nem láthattam, mert a majdnem heves tiltakozásom ellenére is lekapcsolták a vetítőt és kiraktak a teremből. Pedig én úgy tudtam, hogy egy film addig tart, amíg végleg „felmennek a betűk” és nem addig, amíg már nincsen semmi látnivaló 3D-ben (ami persze ebben az esetben is fölösleges)! Nesze neked... mozikultúra!
