Harmadik részénél tart a Pókember sorozat, és ahogy ilyenkor lenni szokott, az alkotók minden eddiginél több és nagyobb ellenfelet dobálnak szegény hősünkre.
Az első részben Norman Osborn, egy ivarérett üzletember szabadul be a játékrészlegre és Zöld Manóként röpködve dobálja meg jól kedvenc hálószövőnket. A hős simán túléli. A második részben Dr. Oktopusz, az aktuális őrült tudós próbálja a karmai közé kaparintani Pókembert, és noha van néhány karma, mégsem sikerül. Na és ekkor jön a harmadik rész, amiben a főgonosz nem a Homokember, nem is Norman papa snowbordos fiacskája, az új Manó, sőt nem is a félig szimbióta űrlény, félig képhamisító hírlapfotós Venom, hanem a Pókember-széria esküdt ellensége, a Forgatókönyvíró. Igazából egy tragikus figura, érdemes megismerni az eredettörténetét.
A Forgatókönyvíró átlagos képregényrajongó-hétköznapjait tengette, mikor ráesett egy halom radioaktív képregény (a Pókember-sorozatok cirka ezer megjelent része 1962-től napjainkig), és egy emberméretű franchise-gyártó erejével és fürgeségével ruházta fel őt. Ettől kezdve életét a tökéletes Pókember-film megvalósításának szentelte, ám váratlan akadályokba ütközött. Egyrészt a követelőző rajongók elvárásainak próbált megfelelni, akik a képregény gigászi akciójeleneteire éppúgy igényt tartanak, mint a többrétű szereplőábrázolásra, a hős emberi oldalának kidomborítására. Másrészt a legrosszabb értelemben vett hollywoodi mainstream „Zöldséget a zöldségeknek!"-üzleti elvével kellett megküzdenie, azaz a filmet egy közepes hasábburgonya egyszerű lelkivilágához kellett alakítania. Nem csoda, hogy nem bírta sokáig cérnával, és akaratlanul a jobb sorsra érdemes hálószövő legveszélyesebb ellenségévé vált.
Végül igazi szuperprodukció készült, CGI-orgiák között mindenféle érzelmi szálakkal, börleszkes gegekkel, erkölcsi mondanivalóval, ami akár jól is sikerülhetett volna, ha Forgatókönyvírónk néhányat alszik rá. A képregény fő erőssége a műfajok keverése, a klasszikus akciójelenetek jól megférnek a melodrámával, a romantikával és a komédiával, a filmben viszont egymás ellen dolgoznak, terjedelmi és dramaturgiai okokból egyaránt. Tiszteletre méltó a próbálkozás, hogy a szereplők motivációit bemutassa, ám ehhez túl sokan vannak, s a 140 perces filmhosszúság nem elég a szilárd alapok felépítéséhez. És mintha a May néni életbölcsességeire, Mary Jane kudarcaira vesztegetett időt az akciójelenetek sűrítésével próbálnák ellensúlyozni: a csaták követhetetlenül gyorsra vannak vágva, nem ritka a kb. három kockás snitt sem, így még csak látványosságként sem tud megérinteni Harry és Peter légi pofozkodása vagy a végső leszámolás négyes bunyója. Ahol viszont eléggé lelassít a film, ott remek képeket láthatunk, a Homokember első átalakulása, a zuhanó törmelékek közt ugráló Pókember mind megérik a mozijegy árát.
Amit a Forgatókönyvíró elbaltázott, azt a Rendező sem tudja korrigálni, többek között azért, mert mindketten a széria másik két darabját jegyző Sam Raimi személyében öltöttek testet. A Rendező dolga lett volna a forgatásra szánt speedmennyiség demokratikus elosztása, amiből, ha jutott volna a vágón kívül a színészeknek is egy kevés (Kirsten Dunstra biztosan ráfért volna több is), a film jobban rászolgálna a 250 millió dolláros költségvetésre vagy a legendás Marvel-logóra. Bízzunk benne, hogy a következő részekre (a gyártók még hármat ígérnek) eltűnik a Gonosz író és végre egy tényleg Csodálatos Pókembert köszönthetünk a vásznon.
