Élvezetesen szintváltogatós film egy Amerikában felnőtt, amerikaiul jópofizó és énkonstruáló démonról. What makes a man a man? – hangzik a kezdőképek alatt futó filozófiai kérdésfölvetés, és ne tessék máris vigyorogni, mert tényleg erről is szól.

A Hellboy nevű klasszikus ördögábrázolás a II. világháború alatt jut az amerikai elhárítás kezére, az ördögfiókát a Men in Black Szörnyelhárító Intézetének vezető tudósa fogadja fiává. Az embert eleinte meghökkenti a mitikus sűrítésnek ez a foka, de a továbbiak láttán egyre zökkenőmentesebben fogadjuk el, hogy Hitler, a világvége és az okkult praktikák által a „másik oldal” felé megnyitott sci-fi-portál milyen egyértelmű összefüggésben állnak egymással. Mondanom sem kell, hogy a portál megnyitásán dolgozó SS-tiszt, aki többször átoperált-megcsonkított teste és arca fölött 19. századi tiszti díszegyenruhát és csillogó fekete fémálarcot hord (később csinos felhúzhatós óraművet a szíve helyén), tulajdonképpen egy szakállas-tógás orosz okkultista, Rasputin irányítása alatt áll. Az amerikai különítmény a földi és földöntúli gonosz eme csoportosulására a gótika klasszikus helyszínén, Skóciában talál rá.

A démon szerető gondoskodás közt nő a Szörnyelhárítás legfőbb eszközévé – az ősz tudós magyarázatában: a sötétségben mindig ott lakozik a gonosz, aki a fényre is kinyújtja csápjait, mi meg azért vagyunk, hogy odamossunk neki. Valóban elbűvölő, ahogyan pragmatikus problémává faragják mindazt, amire az emberiség sötétségtől való félelmének kissé tökéletlenül, de jó sűrűn megidézett jelölői utalhatnak. A „portál” például, mint először egy beszippantott reflektort (!) követve láthatjuk, klasszikus űr-szcénára nyílik, majd valami első pillantásra űrhajónak tűnő kristályszerkezetbe csapódik be – ezekből bontakoznak ki később az apokalipszist hozó csápos, alaktalan, puhatestű izék. A földre egyelőre csak egy mindig újra regenerálódó sátánkutya szabadul be, Hellboyék a 30-as évek sötét, elhagyott metrójárataiban üldözik. Ha valaki nem lenne hajlandó a borzongatóan mély múlt labirintusának ezt a képét komolyan venni, azt figyelmeztetném, hogy a filmben a Krisztust átdöfő kardot, ami Hitlert egy időre legyőzhetetlenné tette, ugyancsak az amerikai hadtörténeti múzeumban őrzik.

A rengeteg élvezetes szintváltás közül hely hiányában csak azt idézném meg, amikor a metróbeli verekedésben Hellboy ismételten a falhoz lesz vágva, a lepattanó csempék láttán pedig a néző már többedszer hessegeti el az első Mátrix kísértetét, mikor egyszer csak megszólal egy telefon. Csend, Hellboy sokat sejtetően odafordul, majd odasétál, letépi a telefont a falról, és azzal vágja kupán a szörnyet (nehéz vele, savat csepeg és a szájából újabb száj-nyúlványok támadnak). A gonoszak által becélzott apokalipszis is szép, vörös felhőkarcolók nyúlnak a rózsaszín füstös égbe, az égből meg borzalmas csápok kalimpálnak lefelé.

De térjünk vissza az alapvető filozófiai kérdéshez. A filozófia másik fele nyilván az, hogy egy szuperhősről van szó, aki nem meri megvallani a szíve hölgyének, hogy szereti. A világ fennmaradása a finisben azon múlik, hogy Hellboy a portál utolsó kulcsát mégsem fordítja el – egyik keze a portál-monolitban, a másikba épp beleég egy feszület egy rózsafüzérről. (Az Intézet végig a katolicizmus eszközeit is használja, Vatikánban felszentelt vízzel és ereklyékkel robbantják a sátán-polipot, valószínűleg egyenértékűnek érzékelik a kétfajta „okkultizmust”.) Hellboy dönt, letöri az újonnan kinőtt szarvait (rövidre csiszoltan hordja amúgy), leállítja az apokalipszist, minden szenvedés és bonyodalom után életet lehel élete hölgyébe, és csókban forrnak össze. Ez külön nagyon szép, a lány trükkje a pirokinézis, vagyis nagyobb érzelemingadozásra felgyújtja maga körül a világot. Hellboy meg az egyetlen tűzálló legény a környéken. Kék lángokban csókolóznak, finom és egyensúlyos megoldása a „másik oldal” – ha akarom, pszichoanalitikus – problémájának, közben pedig nekünk bemondják a tanulságot: nem a születés, nem a körülmények teszik az embert emberré (itt szerintem valószínűbb: a férfit férfivá), hanem a döntései.