Emlékszünk még? Röpke 11 évvel ezelőtt, amikor még csak tíz másodperces logó szerénykedett bizonyos képregényfilmek elején, amikor még semmiféle garanciát nem jelentett a minőségre (és főleg a sikerre) a Marvel név, beröppent a mozinézők életébe egy lecsúszott, de sármos sztár, aki gyakorlatilag önmagát alakítva egy bádogmaskarában, laza félmosolyával megváltoztatta az amerikai filmipar tájképét.
Nehéz elhinni, de tényleg vége – tizenegy évvel és néhány milliárd dollárnyi bevétellel azután, hogy Robert Downey Jr. vállára (és egész testére) vette Vasember-kosztümjét, eljött a búcsú, a szezonzáró, a ballagás, esetleg a régen várt befejezés. Kinek mi. Az mindenesetre biztos, hogy valami nagynak a végére értünk, és hogy két évtizednyi starkos félmosolygás alatt azért történt egy s más.
A Bosszúállók: Végtelen háború megtöri a megalománia átkozott matematikáját: a monumentális-szuperhősös blockbusterek általában a duplázzunk meg mindent-elven működve végül siralmas gyökvonásba torkollnak. A Végtelen háború viszont fogta az összes eddigi Marvel-filmet és hibátlanul emelte négyzetre őket.
Akármennyire is úgy tűnik, hogy odafent a szuperhős-képregények ismerői és szeretői azon munkálkodnak, hogy a palástos-köpönyeges igazságtevők szerelmeseinek kedvezzenek, ez ma egy bájosan naiv tévhit.
Mielőtt az első Bosszúállók-film megjelent volna, talán kevesen gondolták, hogy valaki képes lesz élvezhető, nem széteső forgatókönyvvel összefogni nem egy, nem kettő, hanem rögtön hat szuperhőst, hiszen az addigi, önálló Marvel-filmek közül talán egyedül a Vasember tudott igazán szórakoztató lenni, Amerika kapitány még elment, de (az addigi két – Edward Norton, Eric Bana) Hulk kifejezetten kínos volt helyenként. Miért működne hát összerakva az, ami egyedül nem megy?
A modern kori művészettörténet tyúk vagy tojás kérdése lehetne, hogy a film vagy a képregény képi és művészeti fejlődése befolyásolta jobban a másikat, hiszen két, csaknem teljesen egyidős műfajról van szó, még a fejlődési ívükben is felfedezhető némi hasonlóság, mostanra pedig szinte összeforrt, „összeért” a két médium: saját sikereiket nagyban köszönhetik a másikéinak.
Favreau csalódást keltő, összecsapott és zavaros második Vasember-filmje után Shane Black vette át a szériát, és lehelt bele új életet saját stílusában megforgatva. A Marvel pedig megtette az első lépést a szerzői szuperhősfilmek irányába.
Joss Whedon grandiózus szuperhős-tablója évek óta közbeszéd tárgya, a hosszúra nyúlt várakozás kultuszt és nem kevés rejtélyt szőtt köré, és nem utolsósorban a benne összegyűlő hősök egyéni felvezető-filmjei is szították a sóvár vágyat a nagyérdeműben, ahogyan azt kell. Szerencsére mindez nem volt hiábavaló, és a magas elvárások ezúttal igazi minőséggel találkoznak: a Bosszúállók értő műgonddal vezényelt akcióbomba, ráadásul a karakterkezelés terén is dicséretesen teljesít – A sötét lovag és az X-Men: Az elsők mellett a legjobb szuperhős-film, ami mozikba került az utóbbi években.
