Még ha nem is hagyományos sequelről, pusztán egy trilógia soron következő részéről van szó, alapszabály, hogy nem árt emelni a tétet. Ezt Peter Jackson is tudta, ám A hobbit: Az öt sereg csatája minden igyekezete ellenére a trilógia leglaposabb epizódja, meglehetősen lagymatag konklúziója a moziszériának.
Ott tartottunk, hogy Smaug bosszúja rászabadult a Tóvárosra. Bard a sárkány gyenge pontját ismerve szerencsésen elhárítja a vészt, a város azonban porig égett, így lakói megindulnak a Magányos Hegy felé, és követelik jussukat Thorintól és maroknyi törpe csapatától (beleértve a szintén mélynövésű Bilbót is). Smaug jóslata azonban beteljesült: az újdonsült törp király megrészegedett a hirtelen jött a hatalomtól és a hegymélyben felhalmozott aranytól, és szavát megszegve elbarikádozza magát Tóváros fegyveresei elől. Mindezt Legolas és a Fehér Tanács jóvoltából a helyszínre érkező Gandalf egyaránt nemtetszéssel fogadják, nemkülönben Thranduil és serege, akiknek szintén vannak követeléseik Thorin felé, mivel Smaug kincse közt tünde drágaságok is lapulnak. Tölgypajzsos felmentésére egy törp sereg érkezik, ám még mielőtt a három haderő összecsaphatna, Azog egyszerre két, jóval népesebb és válogatott szörnyekkel megerősített ork és kobold hadosztállyal száll be a háborúba.
Az első részt, A hobbit: Váratlan utazást a fantasztikus kalandfilm műfaja működtette: egy provinciális, mimózalelkű underdog keveredett nálánál jóval nagyobb erők világméretű harcába (ráadásul a betörő posztját töltötte be a csapatban, ami a heist zsánerét is meginvitálja). A hobbit: Smaug pusztasága szíve-lelke pedig a sárkányos monstrumhorror-szál volt: látni és hallani akartuk a nyitó epizódban pusztán amolyan cliffhangerként, a záró snitten is csak részlegesen megmutatott bestiát, akinek ráadásul nem más szolgáltatta a hangját, mint Benedict Cumberbatch. Mindehhez képest A hobbit: Az öt sereg csatája már inkább háborús filmként, sőt A-kategóriás költségvetésből megvalósított B-filmes akciómoziként működik olajozottan, hisz öt csapat vetélkedik benne, nagy párviadalokkal (pl. Thorin vs Azog). Minderről olyan filmek juthatnak eszünkbe, mint mondjuk a vérdíjra utazó alakulatokat felvonultató Smokin' Aces / Füstölgő ászok, vagy a harcművészeti tornás akciómozik (pl. Bloodsport / Véres játék).
A történet A Gyűrűk Urához hasonlóan ezúttal sem pusztán egy lehetetlen küldetés, de egy MacGuffin körül is forog: a publikumnak korántsem, a karakterek számára viszont annál fontosabb tárgy immár nem az Egy Gyűrű, hanem Smaug kincse, azon belül az Arkenkő, ezért verseng az öt sereg (na meg a Magányos Hegy nem elhanyagolható stratégiai fontossága miatt). A cselekmény műfaja viszont ezúttal a kaland ellentéte, az ostromfilm: a főhősök csupán a pozíciójukat próbálják tartani súlyos túlerővel szemben és óriási nyomás alatt. Az alcím nem átverés, e film pontosan azt adja, amit ígér: A hobbit: Az öt sereg csatája tulajdonképpen egyetlen nagy és hosszú harcjelenet, A Gyűrűk Ura: A király visszatér fináléjának egész estés verziója, a hasonló dramaturgiát (pl. a szokásos kvázi-deus ex machina-fordulatokat) Jackson nem is leplezi, lásd a „sasok” nagy csavarnak nem nevezhető belépőjét. Az öt markánsan (konkrétan fajilag) különböző csapat vetélkedésére és párharcaira építő narratív szisztémáról nem csak B-akciófilmek juthatnak eszünkbe, de video-, szerep- és társasjátékok is, hisz tetszőlegesen szoríthatunk valamelyik kedvünkre való nációnak, mintha csak világbajnokságot néznénk (vagy slashert, ahol a gyilkosnak és kiszemeltjének egyaránt lehet szurkolni).
A főhősök sem indulnak jelentős előnnyel, hisz az előző két rész új protagonistája, Thorin antihőssé, egy középföldei Aguirre-ré, illetve Tony Montanává változott. Megfertőzte a „sárkánykór”, immár ő a horrormonstrum. Míg A Gyűrűk Ura üzenete az volt (legalábbis Galadriel szerint), hogy „a legkisebbek is változtathatnak a világon”, A hobbit királydrámája már inkább csak a kapzsiság és hatalommánia ellen szól, aranylázat ábrázol Középföldén. A mondanivaló tehát didaktikusabb, tanmesei(bb), ahogy Tolkien e munkája is szerényebb, mint híres trilógiája. Az adaptáció rendezőjének anno terjedelmes eposzt kellett sűrítenie, ezúttal lényegretörő mesét bővítenie. Jackson most sem volt rest régi ismerős sztárszínészeket visszahozni a rajongók kedvéért, kapunk például egy fölösleges akciójelenetet Weaving, Lee és Blanchett főszereplésével.
Ami a látványvilágot illeti: ahogy az alcím is mennyiséget jelöl (öt sereg csatája), e mozi is pusztán a korábbi részek attrakcióiból kínál még többet (ahogy Jackson a King Kong remake-ben is megnövelte a címszereplő szörny ellenfeleinek számát), újat és jobbat viszont nem mutat, a B-filmekhez hasonlóan kvantitással kompenzálja a kvalitás hiányát. A hobbit-trilógia egyetlen újítása a HFR marad, ami viszont nem feltétlenül éri meg a pénzét (pontosabban a jóval nagyobb büdzsét). Nem mintha Jackson rossz munkát végzett volna, számára ez iparos ujjgyakorlat, ráadásul e mozija legjobb momentumaiban – az előző részek groteszk szörnyei helyett ezúttal néhol morbidul komikus, börleszkes akciók – még ifjonti stílusa (Hullajó, Rossz ízlés) is felüti a fejét. E filmjében is lapul némi „rossz ízlés”, ám immár nem szándékos trash- és splatter-horrorkomédia, hanem naiv eszképizmus és geek infantilizmus, na meg rajongókat-nagyközönséget tejben-vajban fürösztő hakni- és matiné-szórakoztatás formájában. E film tanulsága szerint Jacksont is megalománná tette az arany és a siker, így épp ideje neki is stílust váltania, egy kicsit visszaforgatni az idő kerekét. Ha Raimi visszatérhetett korai munkásságához a Pokolba taszítvával, akkor ő is tehetne így, de személyes szubverzió és blockbuster sem zárják ki egymást, lásd A galaxis őrzőit a Trománál nevelkedett James Gunn rendezésében.
