„Legfőbb indítékom a mesemondó vágya volt, aki szeretné kipróbálni, sikerül-e megírnia egy igazán hosszú történetet" – írta J.R.R. Tolkien A gyűrűk ura előszavában.
Tolkien, az oxfordi egyetem professzora tudományos és filozófiai szinten foglalkozott nemcsak a mesék és mítoszok világával, hanem Isten jelenlétével is a teremtett világban. Tudományos alapossággal alkotta meg azt a rendszert, amelyben élete nagy történetét kívánta elmondani. A cselekményen túl a népek, fajok, nemzetek képével, s az azokat képviselő személyekben megjelenő, sokszor a nüanszokig kidolgozott, árnyalt tulajdonságokkal a világirodalomban páratlan módon térképezte fel és mutatta be a jó és gonosz megjelenési formáit, a hatalom működési mechanizmusát, öntörvényeibe kódolt bukását, a gyengeségben, az önátadásban rejlő erő archetipikus képét.
Nagy izgalom előzte meg a film bemutatását, a rajongók, ha nem is jó szívvel, de lenyelték a szokásos marketingfogást, s mint a mesében, kiállták türelmesen a három próbaévet, hogy Peter Jackson a szemük elé varázsolja álmaik való világát. Hiszen nagyon szerették volna hinni, hogy a rendező úgy nyúl a világirodalom egyik klasszikus és meghatározó meséjéhez, hogy érti is, amit olvas. A bizakodás alapuljául szolgáltak a nyilatkozatok és a fogadkozások, hogy betű szerint és pontosan csak azt forgatták le, ami a könyvben írva van. S valóban, a kilenc órás filmtrilógia első tíz percében még van remény, hiszen Zsáklak, a Megye olyan, mint ahogy Tolkien alapján bárki elképzelte, Zsákos Bilbó otthona, a hobbitok megjelenítése láttán bátran kijelenthető, Peter Jackson otthon van a hobbitok között. Ám hiába indul utolsó útjára a gyűrű, a rendező a filmtrilógia egyetlen percére sem teszi ki a lábát a Megyéből, s ez a hobbit perspektíva határozza meg a film további sorsát is. „Az eredeti Piros Könyv nem maradt fenn, de sok másolat készült róla, főleg az első kötetről, hogy Csavardi Samu úr és gyermekeinek leszármazottai okulhassanak belőle." Valószínűleg a Piros Könyv egy ilyen másolatát találta meg Peter Jackson, s alakította át forgatókönyvvé, hogy megismerhessük a gyűrűháború samui verzióját.
A filmtrilógia első részében Samu még megtartja a Tolkien által számára kijelölt, jogos helyet: Frodó hűséges segítője és szolgája, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy ura a küldetést véghezvigye. Kedvesen bugyuta jelenség, nincs híján az emberi, bocsánat, félszerzeti gyarlóságoknak sem. Samut megyelakó életében semmi más nem érdekli, csak a káposzta- és a sárgarépa-termesztés, no meg Csűrös Rozi, gondolkodását a hasa irányítja, kíváncsiságában a hallgatózástól sem riad vissza, így keveredik bele a történetbe, amiből bizony egy kukkot sem ért, fejében naiv összevisszaságban tolonganak a fekete mágusok, a sárkányok és valami gonosz gyűrű, s legfőbb gondja az, hogy Gandalf el ne varázsolja. Ám Samu bölcsessége a film hömpölygése során egyre nő, a gyűrű súlyának hordozásával negált Frodó szájából kiveszi a szavakat, növelve önmagának és szerepének a jelentőségét.
A néző, aki nem olvasta Tolkien művét, s valljuk be, ők vannak többségben, a harmadik rész végére menthetetlenül elvész a szereplők és a késleltetett események zűrzavarában (ember legyen a talpán, aki emlékszik a három évvel ezelőtt vetítettekre), ám Gollam és Samu párharca kristálytiszta képletként áll előtte. Hiába küzd meg Gandalf a Balroggal, s száll alá a pokolra, hogy új minőségben térjen vissza, hiába válik kószából királlyá Aragorn, tisztítja meg a sötétségtől Középföldét, hiába áldozza fel halhatatlan tündelétét Arwen, Frodó hiába hordozza a gyűrű elviselhetetlen súlyát, hősiességben mindannyiukon túltéve győzedelmeskedik Samu. Peter Jackson olvasatában Samu nagyobb lelkierővel bír, mint Gandalf, Aragorn, Galadriel, Boromir és Faramir együttvéve, hiszen mindannyiukat megkísértette valamilyen módón a gyűrű (bár Aragorn megkísérlésére nincs utalás Tolkien művében), ám Samu, egy másodpercnyi elbizonytalanodástól eltekintve híven kitart, hobbitlába meg nem inog még a Végzet hegyének tűzözönében sem. Samu hangsúlyos végmonológjai, a hatásos nagytotálok és az aláfestő zene világossá teszik a néző számára, hogy ennek a történetnek a valódi főszereplője Csavardi Samu, s hogy a samuk ideje (a filmgyártásban is) eIközeIgetett.
A rendező 1999-ben azzal az ötlettel kereste meg a New Line Cinema producereit, hogy szívesen leforgatná a King Kong új verzióját. Az ötlet jól hangzott, hiszen Peter Jackson nevét az Izlésficam, Hullajó, Törjön ki a frász című horrorfilmek fémjelezték, ám a stúdióvezetők mégis az évtizedek óta megfilmesíthetetlennek tartott A gyűrűk urát bízták rá. Jackson jó szándékkal és rengeteg pénzzel bele is vágott a munkába, ám képi világában nem tudott túllépni önmagán, megmaradt a horrorfilmes effektusoknál és kliséknél. A kezében összpontosuló technikai apparátussal magával ragadó látványvilágot teremtett, ám a 3x3 óra leforgása alatt egyetlen pillanatra sem tudott elszakadni a konkrétumtól, nyomokban sem tudta felvillantani a tolkieni történet többrétegű jelentésvonzatait, hiába ragaszkodott betűhíven a könyvben leírtakhoz. Tolkien nem véletlenül választotta a mese műfaját, tudta azt, hogy a szellemi erők és hatalmasságok csak absztrakciók, szimbólumok és mitologémák segítségével jeleníthetők meg, konkrét szinten nehéz beszélni arról, ami kimondhatatlan. Ám a rendező számára ez történet egy jól megírt akcióhorror maradt, melyben a szereplők differenciálása (a már említett zseniális Gollamon kívül) kimerül az örkök mind ocsmányabb és ocsmányabb mutációiban, a díszletek, a jelmezek és a kellékek legapróbb részletekig kidolgozott elkészítésében. Ahogy előbbre jutunk a történetben, mind szélesebb sugárban patakzik az orkvér, mind fantasztikusabb látványcsodákjelennek meg a vásznon, bár a Star Wars-jelenetek Gyűrűk ura-szerű leképezéseiben sincs hiány.
Ebben a körítésben hiába játszanak jól a színészek, játékuk nehezen értelmezhető. Aragorn – Boromir (Viggo Mortensen – Sean Bean) viszálya, Denethor – Faramir (John Noble – David Wenhan) konfliktusa gyökeréről mit sem sejt a néző, így vagy fel sem fogja azt, vagy értetlenül áll a számára motiváció nélküli cselekménysorok előtt. A hiteles alakítás a forgatókönyv dramaturgiai, illetve a film rendezői hibái miatt az értelmezés szempontjából ellenkező előjelet is kaphat, mint például Galadriel (Cate Blanchett) tekintetváltásai, Boromir (Sean Bean) Shakespeare-színészhez méltó átokmondása és bűnbánata pedig a lihegő orkokkal a háttérben finoman fogalmazva is nevetséges. Mindez alól Samu (Sean Astin) és Gollam kettőse a kivétel. Gollam tudathasadásos személyiségének felrajzolása árnyalt, megalapozott, technikailag szépen kivitelezett, az őt alakító Andy Serkis valóban megérdemelte az Oscart. A gond az, hogy Peter Jackson a harmadik részre legfőképpen Samura és Gollamra fókuszál, a gyűrűháború és minden más esemény csak látványelem, izgalmas háttér ahhoz, hogy a hobbitlélek mélységeit (Gollam is hobbit volt hajdanán), és ezen keresztül Középfölde samui/jacksoni olvasatát bemutassa. Azt senki sem várhatta el, hogy a majd ezer oldalas könyv cselekményének minden részletét megjeleníti a film, ám azt igen, hogy a rendező el tudja dönteni, kinek készíti azt. Aki nem ismeri az alapművet, sok esetben a főszereplők nevét sem tudja megjegyezni, Tolkien olvasói viszont joggal kérik számon A gyűrűk ura szellemiségének vulgarizálását. Nem érdemes a részletekbe belemenni, hol és hogyan hamisította meg Péter Jackson a tolkieni világképet, elég csak a végpontot kiemelni, amikor a gyűrűháború után Frodóék visszatérnek a Megyébe. Tolkien művében ekkor kezdődik a Megye megtisztítása, mert a nagy világégést a hobbitok sem úszhattak meg, Szarurnán a sötétség hatalma alá hajtotta őket. Peter Jackson változatában viszont a Megyében semmi sem történt, semmi sem változott, a hobbitok semmit fel nem fogtak mindabból a harcból, ami körülöttük lezajlott, legnagyobb gondjuk továbbra is a tök és a káposzta maradt.
„Béke és szabadság, azt mondod? Ha mi nem vagyunk, Észak (Völgyzugoly és a Megye) aligha tudja, mi az. Már ezt is, azt is elpusztította volna a félelem. De ha fekete rémek szállnak alá a lakatlan dombok közül, vagy kúsznak ki nap nem járta erdők sűrűjéből, előlünk menekülnek. (...) Az utazók ferde szemmel néznek, a parasztok csúfneveket akasztanak ránk. Egy hájgombócnak, aki egynapi járóföldre lakik az Ellenségtől, mely megdermesztené a szívét, és falucskáját romba döntené, ha mi nem őrködnénk szakadatlanul, én csak egy «Kósza» vagyok. De másként mégsem tehetünk. Ha az együgyű népek nem tudják, mi a gond és a félelem, az úgy van rendjén, s nekünk őriznünk kell a titkot, hogy ne is tudják meg soha. Az én fajtámnak ez a dolga, mióta világ a világ." – fakad ki Aragorn, a dúnadánok vezére a könyvben, kinek királyi hatalma méltóságjeleit Peter Jackson vagy egyszerűen kivágta (a király szavának gyógyító hatalma), vagy sematikus képalkotási kliséivel szándéka ellenére komolytalanná tette (hatalom a holtak fölött).
Tolkien köztudottan Bilbó figurájával azonosult, nem képzelte magáról azt, hogy Aragorn vagy Elrond tudásával rendelkezik, s így nem is kívánt mást, mint elmesélni a történetet, a jó és a gonosz harcát. Képes volt Bilbóval együtt megtenni azt, amit Peter Jackson nem. Elengedte a hatalom gyűrűjét. „Tulajdonképpen ezért rendeztem ezt az egész születésnapi cécót: gondoltam, ha mindenféle ajándékokat osztogatok, a gyűrűt is könnyebb lesz odaadni. A végén mégsem lett könnyebb, de most már kár lenne a nagy előkészületekért." – mondta, mielőtt elindult a Megyéből. A gyűrűt Gandalf kezébe tette le, hogy Frodóra hagyja.
És nem Samura.
Talán nem véletlenül.
