A Marvel már számos alkalommal megmutatta kiterjedt univerzumának elindulása óta, hogy elég jó ötlet kreatív, valamit mondani akaró filmes alkotókra bíznia milliárdos birodalmát, mert amikor egy akár szerzőinek is nevezhető rendező ülhetett a direktori székbe, az esetek nagyon nagy többségében azeredmény messze felülmúlta a mostanra már igencsak kiszámítható, erősközepes, átlagos Marvel-szintet. Ez pedig ezúttal sincs másként, bár a Doktor Strange az őrület multiverzumában lehetett volna sokkal jobb is.
Nagyjából harminc filmmel és négy futó sorozattal a háta mögött az MCU filmjeinek lassan egy valamirevaló saját skálát is fel lehet állítani. Az egyik oldalán a kezdeti gyengékkel, mint amilyen például az unalmas és tipikus folytatás Thor: A sötét világ, a másikon pedig az olyan üdítő, egyedi hangvételű remekművekkel, mint például az elvetemülten szórakoztató Taika Waititi-elmeszülemény Thor: Ragnarök, vagy éppen a közönségkedvenc, James Gunn-féle A galaxis őrzői. Valahol középen, de annak a felső felében helyzkedik el az első Hangya-film, amit ugyan az elképesztően tehetséges Edgar Wright kezdett el, de nem ő fejezett be, így pedig sok helyen mutatja a remek humorú író-rendező keze nyomát, de egészében talán túl radikális volt a Marvelnek ahhoz, hogy ne cseréljék le a brit alkotót egy tisztes mesteremberre. Így az eredmény egy helyenként fergeteges humorú, de összességében közepes, a potenciálját messze alulmúló alkotást kaptunk. A legújabb Doctor Strange-film pedig valahol a Hangya mellett csücsül.
Ezúttal Sam Raimit kérte fel a Disney a rendezésre, akiről talán a legtöbbeknek a 2000-es évek eleji Pókember-filmek ugranak be, pedig amúgy eszünkbe juthatna néhány korai humoros horrorja is (pl. az Evil Dead/Gonosz halott-filmek – az azokban főszereplő Bruce Cambell cameója tehát egyáltalán nem véletlen), az Őrület multiverzumához pedig leginkább ezeket a tapasztalatait használta fel. A szokatlanul magas, 16 éven felülieknek szóló korhatárbesorolás pedig éppen ezért egyáltalán nem túlzó, talán ez az első olyan nagyobb Marvel-produkció, ami a képregényfilmes műfajt a horrorével keveri, helyenként igencsak sikeresen.
Azt remélem, már senki nem várja el a bődületes bevételeket produkáló soktucadik MCU-film után, hogy a vadiúj nézők számára is érthető legyen a történet, azon ugyanis már rég túl vagyunk. És ha éppen nem láttuk az összes MCU-sorozatot, kifejezetten hátrányban leszünk, lévén elég sok helyen támaszkodik a történet olyan szereplőkre, akik története nemcsak a moziban, hanem a tévéképernyőkön is folytatódik. Ugyan mindent épp nem kellett látni ahhoz, hogy értsük, mi van, de például a WandaVision megnézése elengedhetetlennek tűnik a Doktor Strange multiverzumos kalandjainak megértéséhez.
Ahogy például ott láttuk, Wanda Maximoff, vagyis a Skarlát Boszorkány (a mindig kiváló Elizabeth Olsen) saját mágiájával létrehozott gyerekeinek elvesztését gyászolja, és egyre erőteljesebben sodródik a „sötét oldalra”, olyannyira, hogy az őrület multiverzumának eseményei során már egyenesen ő a főgonosz. A multiverzumban valahol felbukkan egy America Chavez (Xochitl Gomez) nevű lány, aki képes utazni az univerzumok között, ezt az erejét pedig a Skarlát Boszorkány arra akarja felhasználni, hogy egy olyan világba utazhasson, ahol a gyermekei még mindig léteznek. Az elszalasztott magánéleti lehetőségein bánkodó Strange (Benedict Cumberbatch) pedig a védtelennek tűnő lány segítségére siet, közben pedig azzal is szembenéz, hogy ő vajon boldog tud-e lenni, ha a világ megmentését választja korábbi barátnője, Christine (Rachel McAdams) szerelme helyett.
Az utóbbi néhány alkalommal a képregényfilmek igencsak rossz szokásává vált, hogy másfél óra helyett minimum kettő és félben mesélnek. Ennek például a Bosszúállók: Végjáték során fontos szerepe volt, hiszen ott vagy negyven karaktert és húsz film elkezdett történeteit kellett koherensen mozgatni, vagy éppen lezárni. Azonban azóta sok esetben – és ezúttal is – ez a hozzállás (amit talán leginkább az egyre népszerűbb tévésorozatokkal szembeni túlkompenzálásnak lehet tulajdonítani) már eredményez nagyjából fél órányi üresjáratot, amit nyugodtan lehetne feszesebbre vágni (arról nem is beszélve, hogy nagyrésze még mindig ökölpárbajokkal telik, még akkor is, amikor két varázsló küzd egymással), mert így a legtöbb néző már lefárad, mire a ténylegesen izgalmas és kreatív részekhez eljutunk.
Mert tévedés ne essék, van itt kreativitás bőven, erre leginkább a multiverzum létezése teremti meg a szükséges alapot, hiszen így szó szerint bármi megtörténhet hőseinkkel. Akár az is, hogy egy olyan világba teleportálnak, ahol a piroson kell átmenni az úton, a zöldön pedig megállni, vagy ahol mindenki festékből áll, netán animált, de még az is lehetséges, hogy Doctor Strange összefusson Britannia Kapitánnyal, azaz Carter ügynőkkel (Hayley Atwell), az X-Men filmekből ismerős Charles Xavier-vel (Sir Patrick Stewart), netán Jimmel a Hivatalból, akarom mondani a Fantasztikus Négyes vezetőjével, Reed Richardsszal (John Krasinski). De még arra, hogy a finálében egy zombi Strange küzdhessen meg a Skarlát Boszorkánnyal, egy sötét lelkekből álló köpeny segítségével.
Lehetőség tehát mindenre van, éppen ezért fájó kissé, hogy a film közepe meglehetősen lapos, ez pedig köszönhető a nem túl erős forgatókönyvnek, és némiképp Stephen Strange nem túl érdekes karakterének (Wanda története például sokkal inkább főszerep után kiáltott, lényegesen nagyobb karakterfejlődést kapunk a részéről, mint Strange-től). Amikor azonban Raimi elengedheti a fantáziáját (ez néhol egy tényleg őrült, multiverzumok közötti montázst, máshol pedig valódi horrorfilmhez méltóan ijesztő jeleneteket jelent), olyankor brillírozik a film, úgyhogy megéri kivárni a laposabb jelenetek után következő őrültségeket és borzalmakat.
A filmzene is hasonlóan kettős cipőben jár, ugyan a zeneszerző személye telitalálat (ugyanis a számos horrorelemmel eljátszó, állandó Tim Burton-zeneszerző, Danny Elfman felel érte), és néhány jelenetben meg is csillan a munkája zseniálitása, de elmarad az a fajta felszabadult katarzis, ami például a Thor: Ragnarök hídjelenetét jellemzi. Nagyon közel áll hozzá, hogy a kissé klisés boszorkányos-varázslós dallamok az ismerősebb Elfman-motívumokkal keverve lerobbanjanak a képernyőről, de egy rövidebb, elvetemülten szórakoztató jelenetet leszámítva (amiben Bach és Beethoven művei kelnek harcra egymással, a szó legszorosabb értelmében), mindig csak a határon mozognak.
Hibái ellenére is a sokadik nem-felejtős MCU-film érkezett meg a mozikba, és ugyan a történet hagy kivánnivalót maga után, a látvány és az érezhető alkotói kreativitás bőven megemeli a közepes alapanyagot. Jó kis kiruccanás ez a multiverzumba, ahol a zöld piros, a piros a zöld – de az abrakadabra mindenhol ugyanazt jelenti.
