A legrosszabb dolog, ami Han Solóval történhet, hogy semmilyenné teszik egy közepes űrakciófilmben. Jelentem, a Solo: Egy Star Wars-történet véghezvitte ezt a cseppet sem nemes küldetést.
Mindig szívet melengető megpillantani azokat a bizonyos kék betűket a vásznon, de még a keménykötéses rajongók hite is meginog, mikor látják az ész és fék nélkül robogó Disney-vonatot, ahogyan futószalagon ontják a Star Wars-filmeket. Ráadásul most ugye az eredettörténet a nagy divat, ami egyet jelent a biztonságos fan-service-szel. Han Solo karakterénél jobb – és egyben nehezebb – alapanyagról nem is álmodhatott a Disney.
Az világossá vált, hogy a forgatást beárnyékoló botrányok nem ravaszul kitervelt gerillakampányt szolgáltak: nem éppen a jó filmek ismérve az, ha a forgatás végén kivágják a rendezőpárost, és inkább Ron Howardot ugrasztják be a helyükre. Az is érezhető, hogy a hónapokig tartó, Hollywood minden valamirevaló fiatal színészét érintő casting eredménye nem feltétlenül váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Lehet ördögien tenyeret dörzsölni a film előtt, hogy na majd most jól végignézzük a casting legnagyobb kapufáját, Ehrenreich viszont nem baltázza el annyira látványosan a lehetőséget. Ő csak kihozta saját magából is a maximumot – karizmája ugyanis a kanyarban sincs Harrison Fordéhoz képest, akiről azért mind tudjuk titokban, hogy nem egy színészcsászár, mégis olyan bivalyerős karizmával és pimaszsággal alakította Solót, hogy nem véletlenül az egyik legnépszerűbb karakter az univerzumban. Az eredettörténet Hanja is szemtelen, lázadó, visszabeszél, de mintha csak a kötelezőt mondaná fel a Solo-kézikönyvből.
A film nagyon egyenletlen tempóval és iszonyatosan szájbarágósan indul: van egy fiú valahol a messzi-messzi galaxisban, aki lázad: a következő képsorokban pedig már be is mutatkozik Alden Ehrenreich Hanként, még jó, hogy bemutatkozik, különben a bőrkabáton kívül nem igazán jönne át, hogy valójában ő a Harrison Ford által alakított űrcsempész tejfelesszájú változata.
A Disney ráadásul valószínűleg az előzmény szó hallatán is először a Wikipédiát ütötte fel, mert olyan, mintha kötelezően arról kéne szólnia egy ilyen filmnek, hogy fogják Han minden egyes elejtett félmondatát az eredeti trilógiából, és jelentről jelenetre szépen a szánkba rágják. Meg KELL magyarázni, miért lett ez a neve, mi az a rejtélyes Kessel-futam, és miért emlegeti filmről filmre a tizenkét parsecet. A valódi jellemfejlődés pedig senkit se érdekel: Han semennyit nem változik, már az első percben is ugyanaz a kissé nagyképű suhanc, aki a legjobb pilótának képzeli magát, a fejlődés meg mindössze annyi, hogy az első jelenetben még beragad járgányával egy szűk járatba, de amint megkapja a Falcont a feneke alá, egycsapásra ő a galaxis janija. Ezen túl pedig egyszerű és pofátlan fanservice az egész: már megint ő lő először, most kivételesen jó érzése van valamivel kapcsolatban és a Falconban fityegő kockákat is legalább tizenhétszer meg kell villantani.
Azon kívül, hogy végtelenül didaktikus a film, a történetet is feleslegesen csavarják, ráadásul teljesen hülyének nézik a nézőt. Azon kéne meglepődnünk, hogy a dörzsöltebbnél dörzsöltebb csempészek világában a film végén mindenki oda-vissza árul el mindenkit. Annyira csúcsra járatják mindezt, hogy azt is egy unott vállrándítással fogadtuk volna, ha a végén Chewbacca lekapja arcszőrzetét és egy kétfejű Jar Jar néz vissza ránk. A film végi úgynevezett végső csavar pedig természetesen megágyaz egy nagyobb, jobb – és valószínűleg még ennél is unalmasabb folytatásnak, aminek a látottak alapján nem kéne elkészülnie.
Ha már Han nagyjából senkit sem érdekel a filmben, legalább pár fokkal izgalmasabb mellékszereplők húzzák azt az igát, amin Alden Ehrenreich (az arcára erőltetett félmosolyparódiával) ingatag lábakon áll. A Landót alakító Donald Glover lopja előle a show-t rendesen a nevetségesen zseniális színes ingjeiben és palástjaiban, de látszik, hogy a forgatókönyv őt is visszafogja. Az ügyeletes vicces droid ebben az esetben egy önjelölt emancipációharcos, aki felszabadítaná a droidokat, ráadásul nő is – már amennyire egy droidnak lehet neme –, tehát tovább tolja a feminizmus szekerét az univerzumban. A vicces jelenetek nagyrészt neki köszönhetőek, még akkor is, ha egy idő után kicsit túltolja a szabadságharcost. A legjobban talán Chewbacca járt, aki még mindig szívet melengetően wukiskodik, ráadásul most először nem Peter Mayhew, mindenki Chewie-ja lapul a szőrme alatt, hanem az új trilógiákban beugrós wukiként funkcionáló Joonas Suotamo. Woody Harrelson csuklóból adja önmagát, de ennél több dolga nincs, ahogy a legújabb, lepkefing-jellegű főgonoszt játszó Paul Bettanynak sem. Thandie Newton karaktere pedig a film legnagyobb rejtélye – és nem azért, mert annyira izgalmas, hanem mert ember legyen a talpán, aki érti, mi keresnivalója van a filmben hamvában halt, lagymatag érzelmi szálon kívül.
És ha már egy eredettörténetet nem igazán sikerült sem eredettel, sem történettel kitölteni, akkor be kell röffenteni az akciógyárat. A harcolós jelenetek lélek és cél nélkül dübörögnek teljes gőzzel előre, csak hogy legyen mivel kitölteni azt a 135 percet. Sokan fanyalogtak miatta, pedig kifejezetten jól állt a résznek a fakó színvilág – legalább passzolt az összkép semmilyenségéhez.
A Solo nem lett botrányosan rossz film, csak fájóan semmilyen, márpedig az a két szó, ami biztosan nem fér meg egy mondatban, az a Solo és a semmilyen. Nincsenek benne kiemelkedően nagy hibák, futószalagon gyártott, lelketlen iparosmunka lett, ami felmondatta szereplőivel a kötelező leckét – a nagy baj ezzel az, hogy mindezt egy olyan ikonikus karakter rovására tették, mint amilyen Han Solo. Most már csak arra lennénk kíváncsiak, Harrison Ford úgy igazán őszintén mit mondana. Howard egy interjúban lelkendezett arról, hogy Ford egy telefonbeszélgetésben Ehrenreich alakítását méltatta. Azt, hogy az egész alkotásról mit mondott, nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a válaszában több tökösség lenne, mint az egész filmben.
