Néhány hónappal azután, hogy meglehetősen hangosra sikerült a kirúgásuk a legutóbbi Star Wars-Disney-termék, a Solo rendezői székéből, Phil Lord és Chris Miller átvehette a maguk közös Oscar-díját: ha rendezőként nem is, de íróként és producerként a csúcsra értek. A Ruben Brandt nem jelölése után érthetően kissé szurkálódó hangulatban ültem le megnézni az Oscar-díjas Pókember-rajzfilmet, de ezúttal meg kellett adnom, méltó helyre került a díj.
Nem sok animációszerető gondolta volna, hogy abban az évben, amikor a magyar animáció is bizonyos értelemben szakmai csúcsot ér el a Ruben Brandt csodálatos eklektikusságával, a többek között az Emoji Movie-nak nevezett förtelmet is gyártó Sony (!) is felmutat egy méltó trónkövetelőt, amely leggyengébb, ritka pillanataiban is az Animatrix legjobb részeit idézi, de néhol zenéjével, képi világával, történetével és hangulatával Cowboy Bebopi magasságokat ostromol.
Pókembert mostanra már mindenki ismeri: a karakter 1962-ben mutatkozott be, népszerűsége pedig máig töretlen, mind a képregények lapjain, mind a mozivásznon és a tévéképernyőn. Két megalkotója, Stan Lee és Steve Ditko éppen a tavaly hunytak el, mindössze néhány hónapos különbséggel, a Pókember: Irány a Pókverzum pedig érthető módon az ő emléküknek van dedikálva, és megnyugodhat minden Lee-rajongó: a 95 évesen elhunyt képregénymogul méltó filmben cameózott utoljára. Mivel a háttérsztorival mindenki tisztában van már, s ezt az animációt készítő gárda is tudja, nem nézi hülyének a sokadik Pókember-inkarnációra beülőt: rögtön a közepébe csapunk a Pókverzumnak. Egy alternatív New York (ahol NYPD helyett PDNY szerepel az autókon, és Koca-Sodát isznak az emberek kóla helyett) éppenséggel szőke Peter Parkere (Chris Pine) meghal a Kingpinként ismert Wilson Fisk (Liev Schreiber) absztraktul hatalmas kezei által, a gyilkosságának pedig tanúja lesz egy brooklyni tinédzser, Miles Morales (Shameik Moore), akit szintén megcsípett korábban egy radioaktív pók. Időközben pedig a Kingpin multidimenzionális mesterkedései során több univerzum Pókembere, illetve -malaca (igen) Miles New Yorkjában találja magát, ahol szembeszállnak a szeretteit a halálból még a multiverzum épsége árán is visszahozni igyekvő Wilson Fiskkel, Milesnak pedig az események sűrűjében kell méltóvá avanzsálnia elődje maszkjára.
A történetből ennél többet lelőni nem érdemes, meg hát nem is igazán lehet szavakkal leírni, hogy mitől is hatalmas nézői élmény végigizgulni Miller és Lord két óráját. A két alkotó már a Lego-filmmel megmutatta, hogy remekül értenek a kiváló animációval kevert szórakoztató metanarratívához, ahol nem furcsa, hogy egy helyen bandázik Gandalf, Dumbledore és Batman. Jelen esetben e kavalkád szereplői egy pocakos, középkorú, elvált Peter Parker (Jake Johnson), egy kilencéves kislány, Peni Parker (Kimiko Glenn) a hatalmas manga-Pókrobotjával, egy mindent feketén-fehéren látó, noir Pókember (Nicholas Cage, mert miért ne?), Peter különböző univerzumokbeli gyakori szerelme, Gwen Stacy laza Póknőként (Hailee Steinfeld) és pesze a pókruhás malac, Spider-Ham (John Mulaney), akit többiektől eltérően, pókként mart meg egy radioaktív malac.
Ez a rajzfilm minden, ami a Deadpool csak szeretne lenni: őrült tempójú történet szemtelen metahumorral, amely abszolút tisztelettel nyúl az alapanyagához, teljesen lebontja, aztán vizuális és zenei eszközökkel alátámasztva értelmesen tárgyalja a szuperhős köntösbe öltöztetett morális kérdéseket, mindeközben pedig virtuóz, kubista elmekből és gondolatiságból építkező, kevert animációs világával minden szabályt megszeg és újraír.
A film képi világát nem meglepő módon képregényesre tervezték, de ez szerencsére nem merül ki a szövegbuborékok esetenkénti használatában, illetve a felületes vizuális gegekben: Lordék egy interjúban elmondták, hogy azt szerették volna elérni az animátorokkal együtt, hogy a néző bármelyik kockánál is álltja le a filmet, egy nyomtatásra kész, tökéletesen megrajzolt, megkomponált képregénylapot kapjon. Emellett egyáltalán nem hat műnek az animáció számítógépes része sem: ahogy a Lego-filmben szinte igazi miniatűr kockákból, kézzel építettnek tűnt a szereplők világa, itt észrevétlenül válik félelmetesen élethű, fotorealisztikus ábrázolásból színpompás, mindenhol képregényes, és helyenként absztrakt, néhányvonalas animációvá.
Beszélhetnénk még a tökéletesen eltalált hang-szereposztásról (a New Girlből ismert Jake Johnson középkorú Pókembere abszolút telitalálat, a Miles nagybátyját játszó Mahershala Ali pedig nem véletlenül duplázott idén Oscarból), illetve az animációt teljessé tevő soundtrackről, ami a Fekete Párducénál is tökösebb, de kár itt minden szóért. Látnia (és hallania) kell minden rajzoltfilm-rajongónak.
