Az Emoji-filmnél destruktívabb, butítóbb, szemetebb amorális mocskot nem élt még meg az animációs film.
Ezt is megértük, emojik a nagyvásznon. Hihetetlen, hogy hova vezetett évmilliók evolúciója. Az első Toy Story látványától elalélt felnőttek és gyermekek nem gondolták volna 1995-ben, hogy az animációs film csodája valamivel több, mint egy évtized alatt seggest ugrik egy olyan intellektuálisan sekély, toxikus, büdös, langyos izzadtságtócsába, melynek mélypontján jelenleg Az Emoji-film található. Tony Leondis filmjéből semmi dicsérni valót, semmi szimpatikust, semmi gondolatot nem lehet kihámozni, pedig a néző – aki alatt értsük most a kritikust, ne pedig a nyomorult kölykeik miatt kénytelenül szenvedő, szemükből vérző szülőket – nagyon próbálkozik, nagyon akarja szeretni ennek a civilizációs csődnek bármilyen aspektusát, momentumát, karakterét, cselekménydarabját, vizuális trükkjét. De nem, itt nincs semmi szeretnivaló, Az Emoji-film világában csak a szellem üressége tombol észveszejtő robajjal, kezdve a tenyérbemászóan kommerciális koncepciónak teret adó történettől.
Van egy srác, akinek a telefonjában élnek a hangulatjelek. Az okostelefonos alkalmazások városában az üzenetküldő app az ő otthonuk, ahol minden emojinak azt az egyetlen arcot kell vágnia, amilyen arcuk van és valamiért úgy is kell viselkedniük egész életükben. Ez a munkájuk, és ilyen elhivatott emoji akar lenni Gene is (T.J. Miller), az unott és indifferens „meh” emoji-család legifjabb sarja. Gene azonban különleges, ugyanis több hangulatot és érzelmet is meg tud jeleníteni. Ő a kiválasztott, aki arra hivatott, hogy a saját maga által kreált miniatűr világégést meggátolja. A telefon ugyanis meghülyül attól, hogy Gene sok pofát vág, a srác pedig anélkül, hogy legalább egy kikapcs-bekapcsot, vagy egy kényszerített újraindítást kipróbálna, elviszi a bunkofont egy totális formatálásra. A határidő-dramaturgia beindul, Gene és társai – egy pacsi emoji és egy renegát hacker emojilány – megindulnak az apperdőn keresztül, hogy eljussanak a digitális adatfelhőbe, ahol mindenki az lehet, ami lenni akar (fingunk sincs, miért és hogyan). Nagy rohangálás jön a Toy Story és az Agymanók struktúrájára és legjellegzetesebb motívumaira hajazva, azokra hagyatkozva. Szerencsére azonban a párhuzamokat csak a nagyon szemfülesek veszik észre a fenti mesterművek és Az Emoji-film mocska között.
Nem az a legnagyobb baj Leondis kizárólag káromkodva körülírható tragikus művével, hogy semmi értelme a történetének. Az, hogy a következetlen, hiteltelen és hihetetlen kontextusidegen fordulatok (azaz logikát nélkülöző baromságok) folyamatosan megzavarják a nem létező immerziót, még elmegy. Az is, hogy a film minden harsánysága és színpompája ellenére – ez a nem semmi – rettenetesen ingerszegényen és unalmasan és vékonyan fest. Az is, hogy egy valagra való kitűnő színész adta teljesen feleslegesen a hangját ahhoz, hogy ezek a minden megfogható hangulattól megfosztott hangulatjelek élettelen életre keljenek. Oké, Gene apjaként minden idők egyik legnagyobb komikusa, Steven Wright tökéletes, de nagyjából ennyi. Patrick Stewart (a kaki emoji), Maya Rudolph (a vigyorgó antagonista), James Corden sok vizet sajnos nem zavarnak.
A legnagyobb baj Az Emoji-filmmel az, hogy mérgező, gonosz, sunyi féregség motiválta létrejöttét és nem a kreativitás, nem a szórakoztatás, nem a filmkészítés. Az Emoji-film nem is igazi film, mármint nem moziba való film. Egy bődületes méretű, hatalmas költségvetésű másfél órás reklám ez. Az emojik idézőjeles története csak ürügy ahhoz, hogy a Sony be tudja mutatni az olyan sztárappok szépségét, hasznosságát, valamilyen potenciálját, mint a Candy Crush, a WeChat, a Just Dance, az Instagram, a YouTube, a Spotify és a Dropbox. Logók, termékelhelyezések, márkanevek mindenütt. Az Instagram szebbé és romantikusabbá varázsolja Párizst. A Dropboxba nem tud behatolni a malware-törlőrobot, mert az biztonságos alkalmazás. És mi menti meg – amolyan A Gyűrűk Ura-módiban – bajba jutott hőseinket? Na, mi? A Twitter-madár! Ha valaki utánanézne, tuti, hogy kiderülne, hogy a Spotify-ban játszódó jelenet popdalainak szerzői jogait is a Sony birtokolja.
Közben meg a szerzők a lehető leginkább képmutató módon valamiféle szatíracsökevényt is megpróbálnak életre hívni a telefonbelsőn kívüli cselekményszállal. Az üzenet az lenne, hogy érdemes néha felnézni a mobilképernyők bénítóan hipnotizáló fényéből. Amit elég nehéz komolyan venni, hiszen a filmidő tetemesebb részében éppen, hogy bénítóan hipnotizáló appok promózását látjuk. Arról pedig inkább ne is beszéljünk, hogy a film az írott szót semmibe véve részesíti előnyben a szavaknál trendibb szmájli-kommunikációt. Ennél destruktívabb, butítóbb, szemetebb amorális ganéságot nem élt még meg az animációs film. Olyan az egész, mintha a stúdiómogul marketingesei egy kollektív csavarlazító szippantás után álltak volna elő ezzel a bicskanyitogató agyrémmel, amely az ég egy adta világon semmire nem jó. Viszont remélhetőleg sokan lesznek majd olyanok, akik ezután az audiovizuális kínkeserv után a kutyájukat csak a Sony pázsitjára szaratják majd és soha a büdös életben nem használnak többet emojikat.
