A Paranoia című film számomra egyvalamiről szól: a filmipar paranoiájáról, hogy nem tud többé eredeti történeteket kitalálni. És mint minden paranoia, ez is öngerjesztő és önbeteljesítő.
Egy film, ami harmincöt millió dollárba került, s egy hónap alatt sem tudott összeszedni Amerikában nyolcat; az IMDb-n 4,7-es átlaggal büszkélkedik; a rottentomatoes-on pedig a legszarabb filmek hátsó fertályát gazdagítja 4%-os elismertséggel – miért is gondolnák az európai forgalmazók, hogy pofoncsaphatják a nézőt ezzel a filmmel? Azt remélik, hogy a hírhedten megcsappant romániai és magyarországi közönség fogja kitermelni a maradék huszonvalami milliót, ami a nullszaldóhoz kell? Lehet, hogy eljött az ideje, hogy megbüntessétek a forgalmazókat. Jegyvásárlás helyett írjatok nekik egy levelet, és szóljatok nekik, hogy 2013-ban már nem lehet büntetlenül ezt csinálni. És egyúttal csatolhattok egy listát is, hogy milyen filmeket szeretnétek látni a moziban.
Elnézést kérek tőled, kedves olvasó, hiszen magáról a filmről még egyetlen szó sem esett. A probléma az, hogy nem is érdemel meg többet, a Paranoia mondhatni szóra sem érdemes. Papíron még csak-csak lenne valamiféle varázsa (Gary Oldman és Harrison Ford mint vetélytársak), de a jobb napokat látott mozivásznon szomorúan árválkodó pixelek egészen mást mutatnak. Tessék elképzelni egy olyan száz percet, aminek egyetlen kockája sem eredeti, de cserébe legalább tökéletesen egyéniségmentes, valamint a thriller műfajmegjelölés ellenére nélkülöz mindenféle izgalmat, feszültséget vagy suspense-t. A thrill-mentes thriller rosszabb, mint a szerelem nélküli romantikus film, a kalandmentes kalandfilm vagy a vértelen horror, mert izgalom nélkül semmi az égvilágán nem marad a filmben. Huszonöt kiló kolbászhús megőrlése eseménydúsabb sztori, mint a Paranoia cselekménye, s a film alatt elrágcsált popkorn művaja eredetibb.
Adam (Liam Hemsworth) egy fiatal, feltörekvő tehetség a mobiltelefon-szektorban. Kirúgnák, erre utolsó nap elkölt egy csomó pénzt a vállalati hitelkártyán, ezért zsarolható lesz. Főnöke, Wyatt (Gary Oldman) egykori mentora – és mostani vetélytársa –, Goddard (Harrison Ford) után kell kémkednie, mégpedig ipari titkokat: egy új mobiltelefon terveit. Persze, a gyerek egyszerű paraszt a két király sakkjátszmájában, de barátai segítségével ő lesz az új bástya. Vagy futár. De leginkább ló. Íme, a lehetőségek megvoltak a filmben: lehetett volna egy nagyszerű kommentár a mobiltelefonokkal felnőtt generáció kommunikáció-képtelenségéről. Vagy az identitásunk, intimitásunk törékeny mivoltáról. Vagy a generáció- és mentalitásváltás szükségéről a multicégeknél (ez amúgy a legdühítőbb kihagyott lehetősége a filmnek: miközben a felszínen nagyon „szocialista”, korporációellenes, tanulságában viszont nagyon is imperialista üzenetet hordoz). De semmi nincs a filmben a felszín alatt, még a hölgyeket sem kényeztetik sokat a Hemsworth-fivérek butábbikának felsőtestével (miközben a nagyobbik tesó autóversenyzik a pláza másik termében), csak egy hervadt, kötelező szexjelenet erejéig. A kis Liamnak akkor se hinnénk el semmit, ha híradót olvasna. Fakó, lapos, szomorú az egész élmény, mint egy szeptembervégi esős nap. Még a zseniális Gary Oldman is kezd rászolgálni a családnevére, a kopaszra borotvált Harrison Fordról nem is beszélve. Megfáradtak.
Jó hír, hogy a Paranoia máris toplistás. Az Amerikában kötelező kéthetes filmszínházi futás után a mozik eldönthetik, hogy mit csinálnak a filmmel: tovább vetítik még egy hétig, vagy kukába vele. Az amerikai mozik 86%-a, mintegy kétezer létesítmény döntött úgy, hogy köszi, nem kérnek még egy hetet ebből az alkotásból – ezen az 1982 óta mért listán filmünk a tizenkettedik. Tehát aki mégiscsak jegyet vált erre az álmosító produkcióra, azt legalább ez a tény melengesse: toplistás film alatt ropogtatja majd az előbb említett popkornt.
