Steven Spielberg a nyolcvanas évek közepétől törekedett arra, hogy a kasszasiker blockbusterei mellett komoly rendezései révén a szakma is elismerje. A szakmai elismerés utáni vágyakozás kezdetben nem volt túl gyümölcsöző, miután mind a déli fekete társadalomról szóló Bíborszínt, mind a második világháború távol-keleti frontján játszódó A nap birodalmát mellőzte az Akadémia az Oscar-gálán.
1993-ban aztán a Schindler listájával végleg bejelentette nagykorúságát a szakma és a közönség felé. A Schindler listájával és a Jurassic Parkkal kicsúcsosodó érdekes kettősség azóta is jellemzi pályafutását. A Schindler óta nagyjából felváltva készít közönségfilmet és Oscarra ácsingózó művészibb alkotást – utóbbit kisebb (Amistad) nagyobb (Ryan közlegény megmentése) sikerrel.
Utóbbi kategóriába sorolható a megtörtént eseményeket feldolgozó München is. A Müncheni Olimpia idején 1972. szeptember 5-én a Fekete Szeptember nevű arab terrorista csoport behatolt az olimpiai faluba, s ott túszul ejtett 11 izraeli sportolót. A nyolcfős terrorbrigád két ellenállót azonnal megölt, a többieket pedig túszul ejtette, és 234 Izraelben bebörtönzött palesztin szabadon bocsátását követelte. Az események során valamennyi túsz, egy német rendőr és öt terrorista életét vesztette.
Spielberg filmje nem a túszdrámát helyezte középpontba: a hangsúly azon a(z izraeli kormány által hivatalosan soha el nem ismert) hadjáraton van, melyet a Moszad hirdetett meg a tizenegy feltételezett előkészítő és szellemi kiötlő ellen. Éppen ezért maga az olimpiai terrorakció a mozi elején csak röviden, s később további két flashback formájában kerül megidézésre. Az első kockákon remek párhuzamos montázsban láthatjuk, amint egyrészt a tévé egyenként mutatja az áldozatok képeit, másrészről a halállistára felkerülő palesztinok fényképeit dobja egy kéz az asztalra. Kiváló és egyben abszurd a nyitójelenet, melyben amerikai sportolók tartanak bakot a kerítésen átmászni szándékozó terroristáknak, akik tévedésből azt hiszik, kerítésen kívül rekedt sporttársakról van szó. Spielberg nem szépít: az izraeli leszámolások nem kevésbé brutálisak, mint a palesztin vérengzés. A rendező nem démonizálja egyik felet sem, pedig a kísértés – különösen napjainkban – igen nagy. Az izraeliek tette ugyanúgy elfogadhatatlan, mint a palesztinoké.
A film két és fél órájában egyértelmű koncepció megvalósítása látható, ám a néha már szinte sterilen objektív beszámoló mellett Spielbergből kitör a mohóság, s nyilvánvalóvá válik az újabb Oscar-díj utáni vágya. Míg a Schindler listája és a Ryan közlegény megmentése megható, de nem érzelgős, némiképp szentimentális, de nem giccses, addig itt a főhős magánéletének a leszámolásokkal való párhuzamba állítása elég gyanús. Mert hogyan illik a vásznon egy jelenetbe a férfi feleségével való szeretkezése, s közben a gondolatainak kivetítődéseként az izraeli sportolók meggyilkolásának a képsorai? És miközben a montázs alatt fájdalmasan sír a zene, a néző nem elérzékenyül, hanem inkább zavarba jön az asszociáció kapcsán. A téma kétségtelenül megrázó, tiszteletet parancsoló, ám a kivitelezés végül csak elfogódottá vált – ráadásul egy, a rendező számára nemesebb cél (az Oscar-díj) érdekében. Kár érte.
