Az 1968-ban bemutatott Zeffirelli-film főszerepeit alakító Olivia Hussey és Leonard Whiting kiskorú elleni szexuális bűncselekmény vádjával fogta perbe a film gyártóját.
Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.
„A Cinecittà előtt észrevettem egy vicces kis embert aki a rossz helyen várakozott a villamosra. Szétszórtan hederített az egészre. Olyan érzésem volt hogy… vele kell várnom… biztos voltam benne, hogy a villamos megáll a szokásos helyén és futnunk kéne utána, és egyaránt biztos voltam benne, hogy megáll ott is, ahol mi várakoztunk… A legnagyobb meglepetésemre a villamos pont előttünk állt meg.” Federico Fellini így emlékezett első, még véletlen találkozására Nino Rotával. Az idén 105 éve született zeneszerző leginkább Fellini zeneszerzőjeként ismert, de hozzá kötődik A keresztapa legendás – és meglepő botrányt kavaró – zenéje is.
A melodráma műfajtörténetét tárgyaló sorozat utolsó részében napjainkig tekintjük át a zsáner fejlődésének újabb állomásait – ez idő alatt a műfaj jó néhány atavisztikus darabot szülve részben hű maradt hagyományaihoz, részben azonban a megújulás utáni vágyát jelezve, érzékenyen reagált a társadalmi változásokra, a nemi szerepek átalakulására és a szexuális forradalomra.
A húzónevek nem mellékesek, amikor moziról van. Nos, a Callas mindörökké esetében több ilyen is akad. Franco Zefirelli neve szinte biztosan felidézi a halványkék színekben árnyalódó Rómeó és Júlia-történetet, a Hamletet játszó Mel Gibsont vagy Othellót, az operafilmet. Callas szerepében Fanny Ardant, a francia dívák titokzatos egyike – amúgy a borvörös intrikus a 8 nő stábjából – látható. Mellette, és véletlenül sem utolsóként Jeremy Irons, ezúttal az 1970-es évek lefojtott légkörű, mindamellett glamúros show-világában.
A bibliai-vallásos filmek útja a konkréttól: a vallástól, a bibliai történetektől, a szentek élete-filmektől a meghasonláson (horrorfilm) át vezet az absztraktig, a transzcendensig: a hitfilmekig és a „lelkiismeret-történetekig".
