Megszoktuk már manapság, hogy a gyerünk a moziba be! hideglelősen édes torokszorítását az első kockák után beálló fussunk, hogy ne kopjon a szemünk! combizomizzasztó pánikja váltja fel, és menekülnénk, ha nem szégyellnénk felállítani azt a négy csillogó szemű, kérődző alakot, aki a széksorok között megbújó egérutat őrzi. Még akkor is, mikor a tengerentúl harsány eszköztárával babráló atyánkfia tologat pár szebb napokat látott vén rókát a tarantinópontcomról összekopipésztelt forgatókönyv akkordjaira.
Pedig Antal Nimród ujjlenyomatáról érezni, hogy több van ott, mint amennyit ránézésre kikanalaz az ember. Hisz pár lerobbant ipari épületen, kihalt mellékutcán és acéllemezen megcsillanó belvárosi homlokzatszegélyen kívül a városnak még csak mellékszerepet sem oszt. Azaz dehogynem. Mert bizony, a Szállítmány rövid városképei a legjobb mellékszereplői díjat bármely fesztiválon magukhoz ragadhatnák. Ha létezne ilyen kategória. A páncélautó meg egyenesen szakítana a főszereplő kategóriában. A hús-vér karakterekkel azonban kissé hadilábon áll emberünk.
Igaz, talán nem is fért volna bele a nagyjából 85 percesre préselt Szállítmányba 10, háborúésbékébe illő barokkos karakterrajz (merthogy a vásznon megjelenő egyetlen nőt beleszámítva ennyien szólalnak meg, plusz a hotdogárus, a biztonsági őr és a rádió). Pedig volt nyersanyag bőven. Jean „Leon” Reno, Laurence „Morpheus” Fishburne, Matt „izé” Dillon, Fred Ward és a többi hat. Errefel az elsőből nem jön át még az sem, hogy hidegvérű, habár mintha az lenne, a második úgy tesz, mintha forróvérű lenne, holott csak egyszerűen és dühítően ostoba, a harmadiknak mintha nem lenne lelkiismerete, pedig tényleg nincs, és a negyedik meg csak sántán eligazít és rádiózik.
A film egyetlen, de ádáz ellensége a forgatókönyv. Mert jó, abba gyorsan belenyugszunk, hogy nem moralizál, és nem is várhatjuk el egy 42 milliót elrabolni igyekvő hatszemélyes különítmény belharcáról, hogy lélekpróbáló nagy igazságokkal tegyen rendet egy ferde világban, akkor is ha a jóindulat egyetlen bajnoka megjárta a legújabb háborút és válságba került családfő. Ennyiből talán még Kubrick sem hozott volna ki ennél többet – és ki hibáztatná? Sokkal súlyosabb hiányosságok merülnek fel a fordulatoknál és a belső időmérésnél. Egyik karakter például, aki alig beszédesebb egy halnál, a nyilvánvalóan elveszített meccs egyik végső mozzanatában hidegvérrel májon szúrja legjobb barátját (az-e vajon?), majd elvonul és mereng. Egy egész percig. Aztán ádáz revolvertáncoltatás közben, Istent emlegetve ledobja magát a mélybe. Egy dramaturgiai drágakő a jelenet, és mély gondolatokat ébreszt a nézőben. Honnan jött ez, és hol a vacsorám? Vagy ott van a páncélajtószegleteket tartó középmicsodák kikalapálásának problematikája. Kettő van belőlük. Az elsővel saccperkábé 3 perc alatt végeznek, a másikat összesített időben 18 és fél drága percen keresztül bütykölik.
A történet középpontja a nagy leszámolás-szerű, öt-az-egyhez közelharc a páncélautó körül, belül és kívül. Átélhetünk, természetesen, szívritmuszavart okozó erős fordulatokat, kiszimatolható és megjósolható ostoba cselekedeteket, hősiességet, gyávaságot, üres tekintetű terrort. Ez is természetes, Hollywooddal és a B-kategóriával van dolgunk, ugyebár. Amihez lehet izgulni, remegni, kacagni. Utóbbit helyenként jó megereszteni, már csak a rend kedvéért is, na meg annak láttán, ahogyan a főhős dájhárdmintás térdzokniban, szaltózgatva és gurulgatván rendet tesz, rendőrt ment és öcsét nevel. Sokan sokszor fognak felsóhajtani, hisz mindazt, ami lepereg a vásznon, már láthatták valahol – de persze nem pont ugyanígy. Hogy csak pár analógiát említsek, álljon itt emlékidézőnek a Pánikszoba, a Kutyaszorítóban, a Drágán add az életed összes darabja. Ésatöbbi.
Amit azonban megnyugtatónak találok ennek az azért nem teljes mértékben félresikerült akció-thriller kapcsán, az Antal Nimród tapintható jelenléte a kamera mögött, a vágóasztal fölött és a zenesáv fejhallgató-párnái között. Visszatekert sorrendben: a jelenetekre ráhúzott dallamok reccsenve, dinamikusan, bátran kölcsönöznek Kontroll-szerű hangulatot a filmnek, amit a csupaférfi pénzszállító-csapat és a reggeli eligazító jelenetek amúgy is be fognak hozni. Az akciót pedig mintha pont neki találták volna ki, – és a Predators-szal lesz végre alkalma jól elsütni e tehetségét – hisz magyar akció-csecsemőnket feszültségadagolásban és dinamikus képszerkesztésben egyelőre csupán Hollywood nagy öregjei körözik le. És ezt nem a Pelikán úr magyar narancs-replikája mondatja velem.