Spike Lee karrierje kezdete óta szinte ugyanazt csinálja, de mégsem ismételi önmagát: mindig talál új formát vagy műfajt, amin keresztül változatos perspektívából beszélhet-szónokolhat a számára fontos társadalmi-politikai témákról. Ez a fajta kreatív, műfajok közt csapongó alkotói látásmód eredményezett már kevésbé sikerült filmeket is, de az utóbbi években Lee formában van, hisz a Csuklyások – BlacKkKlansman sikere után egy újabb releváns alkotással sikerült jelentkeznie, ezúttal a kalandfilmek és a (vietnámi) háborús filmek műfajára reflektálva. Persze Lee a „kincskeresős” filmek (A Sierra Madre kincse) és a klasszikus „vietnámos” filmek (Apokalipszis most) mellett elsősorban mégiscsak önmagából építkezik.
Négy afroamerikai háborús veterán kettős cél által vezérelve tér vissza Vietnámba: egyrészt egy jelentős értékű aranykészletet keresnek, amit a háború során találtak és rejtettek el, másrészt szeretnék megtalálni az ötödik bajtársuk, Norman maradványait. Csatlakozik hozzájuk az egyikük fia is, illetve a történetbe több, félig szimbolikus-allegorikus figura is keveredik: francia üzletember, vietnámi idegenvezető, vietnámi katonák, egy aknákat hatástanalító önkéntescsoport. A kalandfilmek szinte közhelyszerű, „elrejtett kincs a dzsungel mélyén” jellegű története alkalmas lesz arra, amire Spike Lee vállalkozott: egészen új szemszögből megvizsgálni nemcsak a vietnámi háborút, hanem a háború hatásának tágabb kontextusát, a múlt és a jelen furcsa, egymásba kapaszkodó viszonyát.
Már a történet indíttatása is egyfajta időutazást feltételez: találkozni a régi bajtársakkal, visszatérni a múlt helyszíneire. Ennek megfelelően a film első fele kellőképpen a nosztalgiázásra, az egymást férfiasan megölelő cimborák képére épít (ahogy a Spike Lee-filmekben megszokhattuk: egy ugróvágással megismételve a mozdulatot) és egy szinte könnyed hangulatú filmet ígér, azonban hamar felszínre törnek a háború képei, a traumák, a csoport tagjai közötti konfliktusok, Norman hiánya pedig kísértetként követi végig a történetet, akinek nem is a személye lesz fontos, hanem az, ahogy mintegy hitszónokként tartotta össze a társaságot. Ez a közösségi összetart(oz)ás fontos téma a Spike Lee-filmekben, és itt is újra megfogalmazódik a gondolat, hogy az elnyomott, hátrányos helyzetben lévő közösség túlélésének egyik legfontosabb eszköze pontosan ez az összetartás lesz, hisz például a háborút is ennek köszönhetően vészelték át.
A traumák felszínre törése elsősorban Paul (Delroy Lindo) karakterén keresztül történik: ő az, aki poszttraumás stressz szindrómában szenved, nem tud túllépni a háború tapasztalatán, de a többiek sem tudnak igazán megszabadulni a múlttól. Spike Lee és Newton Thomas Siegel operatőr izgalmas filmnyelvi eszközökkel mutatják meg a jelen és a múlt, a történelem keveredését. Ilyen például a képarányokkal és a filmkép textúrájával való játék: a háború alatt játszódó flashbackek 16 mm-es filmre forogtak, 4:3-as képaránnyal, míg a jelenkoriak a cinemascope képarányát használják, de gyakran keveredik a kettő, így mintegy képileg is egymásba ágyazódik a múlt, az emlék és a jelen, a valóság. Hasonlóan izgalmas megoldás az is, ahogy a visszaemlékezésekben ugyanazok a színészek játsszák a karakterek fiatalkori énjeiket is, fiatalító CGI vagy smink nélkül, ami egy igazán különleges hangulatot kölcsönöz ezeknek a jeleneteknek: mintha a jelen ráíródna a múltra, mintha a szereplők ezekben a helyzetekben öregedtek volna meg és képtelenek lennének kiszabadulni belőlük. A négy „blood”-dal szemben Stormin’ Norman (Chadwick Boseman) fiatal: őt elvesztették, ő nem öregedett meg. Ezek a megoldások remek összhangban vannak a film kulcsmondatával: a háború sosem ér véget azoknak, akik benne voltak, így az egész film szinte tekinthető úgy, mint egy, a múlt lezárására-feldolgozására tett kísérlet okos és izgalmas filmnyelvi feldolgozása. Az 5 bajtárs másik fontos tematikai vetülete – Lee filmjeire jellemzően – az afroamerikai nézőpont és ennek különböző vetületei, találkozásai más nézőpontokkal: ezt is a Lee-re jellemző intellektussal járja körül a történet, azonban a téma, és különösen a vietnámi korszak komplexitása miatt gyakran gabalyodik önmagába a film.
A (jó) Spike Lee-filmek többet között azért működnek, mert egyértelmű politikai állásfoglalásuk mellett jól ütköztetnek érveket és morális nézeteket (elfogadható-e vagy sem az agresszió a lázadás nevében a Szemet szemért-ben), párhuzamba állítja a szélsőséges nézeteket (Fekete Párducok és KKK a BlacKkKlansman-ben), vagy épp merészen mutatja be azt, ahogy egy elnyomott közösség önmagát is képes megosztani és rombolni (Malcolm X, vagy akár a Jungle Fever). Az 5 bajtárs talán pont ebben a tekintetben teljesít kissé alul: a belső konfliktusok ellenére a csoport tagjai szinte mindvégig hősiesek és morálisan tiszták maradnak. Paul ugyan megrögzött konzervatív/republikánus, de szemszöge inkább irracionális félelemként van bemutatva, semmint racionális és kitárgyalható nézőpontként, így a filmben nem is lesz lehetőség arra, hogy ezek az érvek ütközzenek. Hasonlóan leegyszerűsítve kerülnek bemutatásra például a vietnámi dzsungelharcosok/katonák: ugyan érezteti a film, hogy az ő traumáik és nézőpontjaik is érvényesek, de narratív értelemben mégiscsak a film gonoszai lesznek. Érthető, hogy egyes jelenetek a „háború sosem ér véget” jelmondata alatt zajlanak, de nem teljesen világos, hogy végülis ki és miért harcol. A film egészére jellemző az, hogy sokszor egyszerűen a téma motivál egyes jeleneteket és történetszálakat, nem pedig a szereplők indítékai vagy az organikusan építkező történetvezetés. A kettő között mindig nehéz egyensúlyozni (de azért láttunk már Spike Lee-filmet, ami ezt jóval ügyesebben teszi).
Mégis releváns film Az 5 bajtárs, de nem föltétlenül a direkt aktuálpolitikai utalások miatt. Az afroamerikaiak szemszögéből bemutatott vietnámi háború egy eddig kevéssé használt nézőpont, és a film ereje végülis abban van, ahogy a helyenkénti kuszasága mellett teret hagy az értelmezési lehetőségeknek: szép a párhuzam a vietkongok és a feketék között, hisz mindannyian bábok voltak egy óriási politikai játszmában; szép az, ahogy felszínre törnek a sérelmek és keresik a helyüket a jelenben; izgalmas a párhuzam, miszerint sem a háború, sem a rasszizmus nem ért még véget igazán. Spike Lee tehetsége nem is a harsány aktuálpolitikai felkiáltásokban nyilvánul meg, hanem abban, hogy ezen keresztül sokkal időtálóbb gondolatok fogalmazódnak meg az emberről általában: történelemről, jelenről, közösségről és összetartozásról, veszteségről és megváltásról.
