Kilencedik alkalommal szervezték meg az Anonimul Nemzetközi Függetlenfilm-fesztivált a tenger és a Duna találkozásánál levő apró faluban, Sfântu Gheorghéban. Azaz Szentgyörgyön.
Első alkalommal voltam a Duna deltájában, és első alkalommal voltam az Anonimul fesztiválon. Úgy tűnik, kicsit elkéstem mindkettőről: a deltás utazások drágák lettek, egyre több hátizsák vonul be a mocsaras, (állítólag) pazar flórájú és faunájú vidékre, a fesztivál pedig – az előttem ott járók cikkeiből és visszaemlékezéseiből ítélve – egyre inkább csak ürügy elkényeztetett fővárosi palántáknak, hogy kitombolják magukat egy kicsit egy egzotikus, de azért kényelmes helyen.
A helyszín
A helyszín a Tulcea megyei Szentgyörgy, egy apró, de annál régebbi halászfalu. Egy nagyon érdekes hely: távol mindentől, Románia egyik legkeletibb csücskén, a Duna Fekete-tengerbe való ömlésénél van, s jobb híján turizmusból látszik eltartani magát. Az apokaliptikus hangulatú homokos-mocsaras vidék régi lakóházai kicsik, nyomorultak és olyan törökös-bizánci hangulatot árasztanának, ha nem lenne pléhtetejük. Az újabb panziók és nyaralók ezzel szemben nádfedéllel kecsegtetnek, s mindezt motorcsónakos túrát reklámozó, kézzel rajzolt reklámok tarkítják. Az ún. „központ” egy identitásának utolsó morzsáján nyammogó falucskát mutat, ahol a kommunista „épületgazdálkodás” végvárai közé olyan érdekes és ósdi épületek vegyülnek, mint a Visconti-kávézóé. Mire megörülnék, hogy mennyi filmbuzi él ezen az istentelenül szép helyen, kiderül, hogy nem kedvenc neorealistánkról, hanem egy hasonló nevű, 14. századi genovai térképészről nevezték el, aki szó szerint rátette a térképre Szentgyörgyöt.
A fesztivál
A fesztivál csak két évvel fiatalabb a kolozsvári TIFF-nél, de míg az évről évre nagyobb és húzósabb, az Anonimul korlátai tiszták: a kicsi falucska, és az abban levő kemping a helyszín két vetítőteremmel plusz a szabadtérivel és kész. Ami ebbe belefér (hét versenyfilm, maroknyi rövid- és animációverseny, valamint pár „információs” vetítés) minden, amit nyújtatni tudott az idén az Anonimul, s a soványka programnak megfelelően a filmeket folyamatosan ismétlik. Amit lekéstél délelőtt az egyes teremben, azt megnézheted délután a kettesben, de ha egész nap másnapos voltál, akkor az egészet bepótolhatod éjjel a szabadtéren. Már ha nem esik. Pénzt nem szednek a jegyekre, de ha gyanúm helyesnek bizonyul (miszerint az egész fesztivál a kemping promoválása miatt létezik), akkor úgyis visszakeresik sátorhelybérlésből (amit a szemtelenebbek, mint mi, megúszhatnak) és a – programhoz hasonlóan repetitív – menzai menü és bárpult árából.
A fesztivál arcának ifjabb Florin Persic tűnik, aki már-már túlzásba vitt lazasággal nyitja, illetve zárja a fesztivált. Közben még fel-feltűnik egy-egy Tudor Giurgiu (akinek csigás filmje információs vetítésben, rövidje, Un alt Crăciun / Másik karácsonykor pedig versenyben volt), vagy a hangjáról ismerős, VHS-legenda Irina Nistor, de a nagy nevek – legalábbis idén – elmaradtak. A filmek rendezőitől lehetne kérdezni vetítés után, de a közönség nemigen él ezzel a lehetőséggel, úgyhogy szinte kidobott pénznek tűnik a meghívottak idecocóztatása. Technika terén is lerongyolódottnak tűnik az Anonimul: néhány film 35-ösről megy, és ilyenkor örül a szem, viszont bármilyen más hordozó képe elmosódott és/vagy pixeles, halvány és esetenként el is nyúlik, a hangról nem is beszélve. Szóval aki kényes a vetítés minőségére, annak nem érdemes megtennie egy ekkora utat, egy átlagos vetítővel, egy fehér vászonnal és pár divx-kópiával is megússza otthon a kertben. És még ugyanazokat a szúnyogokat is megkapja. De legalább zsűri sincs, hanem a népek szavazata alapján osztják a díjakat.
Apropó, nép: a közönség megfelelően eklektikus, habár egy „komoly” fesztiválhoz képest igencsak lerí róluk, hogy ezek az emberek nem filmmel fekszenek és kelnek. Az Anonimulra utazó fiatalok jelentős része fővárosi hipszter, aki meg sem tud moccanni iPadje, iPhone-ja vagy iMittoménmije nélkül. Persze, megnéz egy filmet szívesen, s még csak fel sem ugrik türelmetlenül egy-egy hosszabb snittnél, de látszik, hogy csak az időt húzza a napozásig vagy az esténkénti koncertig. Az első napokban még kényelmesen lehet létezni a kempingben, aztán a felétől egyre többen érkeznek, ergó egyre hosszabbak a zuhany és a menza előtti sorok, egyre több a részeg énekelés és egyre nagyobb a veszélye, hogy a felkapottabb filmekről kiszorul az ember.
A filmek
A nagyjátékfilmes versenyprogram hét filmet kínál: az Alpokat (Alpeis) már láthattuk a TIFF-en, Radu Jude megérdemelten nyertes filmjét (Mindenki a mennybe megy) szintén (és ott is nyert), sőt, már a mozikat is megjárta, úgyhogy új élményt csak öttől várhatok. A La playa DC élménynek még hagyján, de kicsit sem új: nyomortörténet, mint a többi, csak ez éppen Bogotában játszódik. Juan Andrés Arango Garcia első filmje ugyan direkt Cannes-ból érkezett, de a kolumbiai egzotikum érdekességén kívül semmi nem indokolja az Un certain regard-részvételt: sárgás, napszítta képek, kézikamerás lekövetések, megunt „szerzői” panelek mesélik el a fiatal fekete főhős felnőtté válását, amint be-betekint a drogok, a fura frizurák és nem utolsósorban a fehér emberek világába.
A szintén Cannes Un certain regard-jából érkező A pirog (La pirogue) című szenegáli film már sokkal érdekesebb: szintén nyomortörténet, szintén egzotikus népekről szól, de a dramaturgiába szőtt klasszikus kalandfilmes zsánerelemektől izgalmas is lesz, nemcsak „szép”. És az „igaz történet alapján” felirat mindig megindítja a könnyzacskókat is... Mint kiderül, afrikaiak gyakran próbáltak/próbálnak egy jobb élet reményében Európába jutni motorral felszerelt rudimentáris fabárkákon, és sokszor belehaltak. Egy ilyen, feketeségében is színes (van köztük guineai, szenegáli, gyakran egymást sem értik) csoport útját (30 férfi és egy nő) követhetjük, amint az Atlanti-óceánnal dacolnak, hogy Spanyolországig jussanak. Közben elromlik a motor, belviszályok és éhség szítja a hangulatot... ugye, hogy nagyon Jules Verne-i hangulata van? Az eredeti sztori hiányát viszont hiteles színészi játék és őszinte hangulat pótolja, a mozigyanús film az előkelő harmadik helyen végzett a fesztivál közönségszavazásán.
A versenyprogramból még a J’aime regarder les filles (a fesztiválon egyszerűen 18+ címmel vetített) említésre méltó, amely néha műfajfilmes elemekkel hígított tipikus francia művészfilmnek tűnik, néha pedig szerzőiséggel komolyított romantikus vígjátékocskának, mindez a fiatalkori szerelem/erotika hisztijeivel tarkítva. A filmben a legérdekesebb, hogy a nem-is-annyira-közelmúltban játszódik: 1981-ben, Mitterand elnökké választásának előestéjén kezdődik, és az olasz származású, nem a legelőnyösebb anyagi háttérrel rendelkező érettségiző, Primo kalandjairól szól, amint megpróbálja behazudni magát a felső tízezer kegyeibe és bugyijába. A klisés végkifejlet ellenére a filmet leginkább a kellemes szóval tudnám jellemezni, és sajnálkozom, hogy nincs valamiféle európai direktíva, ami Hollywood esztétikai tömegzüllesztését ilyen jellegű közönségfilmek javára szorítaná vissza egy picit az unió mozijaiban.
És a többi
Az egyenetlen kisjátékfilmes versenyből csak a nyertest emelném ki: a Csirke, sültkrumpli és kóla (Pui, cartofi prăjiţi şi o Cola) méltán kapta a legtöbb szavazatot. Ugyan a sztori jellegén, a minimalizmuson, a színész- és történetvezetésen egyaránt látszik, hogy a Puiu-Porumboiu-Mungiu csoport újhullámos emlőin hizlalták, a három szereplőt akár másfél órán keresztül is tudnánk nézni ebben a felállásban: két nagymama elviszi egyetlen unokájukat a tengerre. Csakhogy a két nagymama gyűlöli egymást, a kislány pedig egy mukkot sem beszél románul, ugyanis már Amerikában született. Ebben a trióban hatalmas lehetőség van, egy részét ki is használta a röpke negyedórás film – hátha a színészből rendezővé vedlett alkotó még jobban ki fogja, akár nagyjátékfilmes keretben. Mert sajnos kisjátékfilmre egyszerűen nincs piac...
Az OFF Románia szekcióban pár érdekességet lehetett elkapni: itt volt például Radu Gabrea, aki a Ceauşescu-pár utolsó napjairól szóló Három nap karácsonyig (Trei zile până Crăciun) című filmjét vetítette egy telis-teli teremnek és talán az egyetlen értelmes közönségtalálkozó „alanya” volt, de Dan Chişu is levetítette az új filmjét, a szintén TIFF-es Şi caii sunt verzi pe pereţi (kb. Kolbászból a kerítés vagy Sültgalambra várva címmel tudnám fordítani), ami a romániai nyomorra érdekesen reflektál: a könnyű meggazdagodás reményében butaságot elkövető emberekről mesél. A film cselekménye két szálon fut, amelyek közül az egyik zseniális, a másikat pedig a színészi játék és a történet egyaránt gyengíti. Mindezzel együtt úgy tűnik, hogy a (már megint!) színészből rendezővé átvedlett Dan Chişu nevével egyre inkább számolni kell, annál inkább, hogy egy bani CNC-pénz nélkül, önerőből összeszedett büdzséből készíti filmjeit – és azok egyre jobbak.
A fesztivált amúgy a Szabó István-féle Az ajtó nyitotta, röhejes angol szinkronnal, és a román közönség látszólag nagyon szerette a redundáns melodrámát. A zárófilmet, a díjkiosztó utánra ütemezett Albert Nobbsot viszont már le sem vetítették, tehát aki utolsó éjszaka csak azért maradt fenn a szemerkélő esőben, az dühönghetett egy sort, mielőtt a katamaránnal vagy a sétahajóval nekivágott a Duna sodrásának, hogy otthagyja Szentgyörgyöt.
Érdekes élmény volt az Anonimul, azt kell mondanom. Filmtermés szempontjából a TIFF morzsabulijának tűnt, létérzés szempontjából pedig a paradicsomi és a világvégi között ingadozott, igencsak vadul. A szúnyogokkal és a folyton mászkáló filmnézőkkel való dacolás közben azért el lehetett kapni egy-két szép pillanatot, a tiszta és hangulatos tengerpartról nem is beszélve. A névtelenségre utaló, kissé titokzatos fesztiválcímet viszont most sem tudom megmagyarázni. Talán majd valaki...
