Radu Gabrea filmjének igazi tétje nem a múlt feltárása – már éppen elég van a kommunizmusról szóló fikciós és dokumentumfilmekből –, hanem a jelen jobb megértése. Ugyanis Románia egész elmúlt húsz éve – az ún. demokrácia – az 1989 végi események eredménye. Ezek az események három napban csúcsosodtak ki, amelynek végén kinyírták Ceauşescuékat.

A tény szent, a vélemény szabad – okítják az újságíróképző iskolák első óráján. Gabrea egy harmadik utat választ: tény és vélemény helyett dramatizálja az „igazságot”, ezt az annyira törékeny és illékony valamit. (Márpedig az igazság annál törékenyebb és illékonyabb, minél több ember életét befolyásolja. Jelen esetben ez egy egész ország, amely még 22 év után is teljes erővel dolgozik azon, hogy feldolgozza a kommunista múltat.) Pontosabban: fogott egy csomó visszaemlékezést, vallomást, dokumentumot, videóanyagot és a lehető legakkurátusabb módon megpróbálta filmen rekonstruálni azt a három napot, ami a Ceauşescu-házaspár Bukarestből való elmenekülése és kivégzésük között történt. Amit nem láttak a kamerák, az most kamerák elé került, megtűzdelve temérdek archív tévés anyaggal (pl. az emlékezetes képsorok Dinescuékkal, amint elfoglalják a tévé székházát és – szinte kisiskolás zavarral – megpróbálják bejelenteni a forradalmat) és a szemtanúk évekkel később felvett interjúival. Hatalmas és nehéz munka, mert olyan három napról van szó, amelyre mindenki emlékszik valamennyire; amelynek sok részlete még most sem tiszta, de eredményeit a mai napig a bőrünkön érezzük.

Ceauşescuék filmen...

A Három nap karácsonyig fontos film. Nem feltétlenül jó, de fontos. Úgy tűnik, Gabrea ráállt ezekre a kényes és fontos témákra, s az utóbbi években ezekből készít hullámzó művészi színvonalú filmeket. A második világháború és a nácizmus zivatarában vergődő erdélyi szászokról mesélő A lefejezett kakas is ilyen volt, a kommunista börtönök és a politikai elítéltek világát megragadó Vöröspecsenye (Mănuşile roşii) szintén, s most itt egy újabb formai kísérlet, amelynek történelmi-politikai mondanivalója alaposan rátelepedik az amúgy is szűkösen mért esztétikumra: a doku-dráma egyszerű világítással, videós képalkotással, bravúrmentesen próbálja „valószerűbbé” tenni a diktátorházaspár kálváriáját, s a néző azon kapja magát, hogy a forradalomkor bekapcsolva felejtett tévékamera felvételei (az igazság, ugyebár) néha sokkal izgalmasabbak, mint a két élősködő menekülése (a dráma). Persze, a kettőnek csak egymás mellett, párhuzamosan vágva van értelme, s igazából akkor működik a film, amikor valamiféle tudáshiány fogalmazódik meg, ami sem a Ceauşescuék, sem a forradalmárok „cselekményszálából” nem (de a történelemkönyvekből sem) tudható meg: ki szervezte az egészet? Kinek a parancsára lőttek? Mi a fene történt igazából 1989 decemberében?

...és valóságban.

A közelmúlt-történelem dramatizált verziója igazából csak akkor lesz hátborzongató, amikor megszólal a Nicolaét alakító Constantin Cojocaru. Rekedtsége, raccsolása, grimaszai mind-mind tökéletes reprói a conducător tikkjeinek. Tökéletes párja Victoria Cociaş, akinek szintén sikerül átalakulnia Elenává. Kettejük játéka teszi a filmet igazán hideglelőssé, minden harminc éven felüli néző garantáltan meg fogja álmodni őket. Egyesek vádként róják fel a filmnek, hogy „túl szimpatikussá” teszi a menekülő zsarnokokat. Ez badarság. Az, hogy felvillant egy-két pillanatot esendőségükből, egymásrautaltságukból és nem utolsósorban tudatlanságukból, legföljebb emberibbé, de nem szerethetővé teszi őket. Amúgy a filmbéli őszinte rácsodálkozásuk az országban uralkodó nyomorra nem lehet túl nagy meglepetés annak, aki végignézte az Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu (Ceauşescu, a hatalom tébolyultja címmel forgalmazott) hatalmas, archív anyagokból álló dokumentumfilmet: ez a két ember tényleg a saját maguk által keltett hazugságban élt. Épp, hogy felocsúdtak belőle, és lelőtték őket.

Az, hogy – ki felnőttként, ki gyerekként – látta, netán részt vett a forradalomban, a film megértése szempontjából sokat nem nyom a latban. Valamire mindenki emlékszik, de mindenki valami másra. Leginkább a hangulatra emlékszünk már csak, a félelemből kibontakozó eufória fílingjére. A film viszont nem hangulatot akar visszadni, hanem információt. Nem megmagyarázza a forradalmat és a kivégzést, hanem kérdéseket tesz fel. A merészen érdeklődő Gabreát a fehér foltok érdeklik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy miképpen nyúl a forradalmat kvázi végrehajtó személyiségekhez: nem véletlen, hogy egy libabőrösítő Iliescu-videófelvétellel zár a film, s az egykori elvtárs új szerepben díszelgő arcát merevíti ki utolsó kép gyanánt.

Nos, ezért fontos ez a film. Feszengeni fogunk alatta, mert egy olyan országról szól, ahol – a többi, Vasfüggönyön túli néptől eltérően – a forradalom véres volt; azt is tudni, kinek a vére volt az; az is látszik már, hogy kinek érte meg. Csak azt nem tudjuk, hogy mi történt pontosan...