Nem olvastam Eginald Schlattner evangélikus plébános A lefejezett kakas című könyvét. Így nem tudom elmondani, milyen alapanyagból dolgoztak az adaptáció során a film forgatókönyvírói (Radu Gabrea és Bert Koß). Az eredmény viszont nagyon gyengére sikeredett. A forgatókönyvtől függetlenül: a produkció több sebből is vérzik.
A történet nélkülöz mindenfajta súlypontot és feszültséget, pedig a jó alaphelyzet adott: Felix Goldschmidtnek (David Zimmerschied), egy erdélyi szász nemesi család sarjának ballagási ünnepsége (exitusa) egybeesik a második világháború azon traumatikus napjával, mikor Románia, Németország addigi szövetségese, átáll az oroszok oldalára.
A lefejezett kakas a ballagási ünnepséggel indul, ahol a táncolók közé egy lefejezett kakast dobnak be, ami szerencsétlenséget jelent a szászok hiedelemvilágában (legalábbis a film szerint). A kakas feje magában viszont szerencsét hoz, így Felix és szerelme, Gisela (Alicja Bachleda-Curus) elindulnak megkeresni azt. Innen kezdve a történet egy kört jár be, ezzel a jelenettel a film vége felé találkozunk újra.
A sztori egy szerelmi négyszög keretei között bontakozik ki, de elég szövevényesen és homályosan. Sajnos kapkodnunk kell a fejünket, hogy ki, mikor, kivel és éppen hol tart, mert egy adott ponton például a két fiú főszereplő homoerotikus kapcsolata is a szemünk elé tárul. A szál elvarratlan marad, kénytelenek vagyunk annak tulajdonítani ezt a kis jelenetet, hogy az ilyen kapcsolat az előzőleg vérszerződést kötött barátok között természetes, ami valljuk be, elég hihetetlen. De nem szabad mindent a forgatókönyvre kenni: a produkció több sebből is vérzik.
A színészi játék akár jó is lehetett volna. A castingosra nem is lehet panaszkodni, mert megfelelő színészeket választott: a fiatal főszereplők mind karakteresek és a mellékszereplők is gondosan lettek megválogatva. Felix szőke haja, kék szeme jól egészíti ki – mondhatni az ellenpárja – barátja Hans Adolf (Axel Moustache) sötét, mogorva arcát, amely hatalmas erőt, akaratot és elszántságot sugároz. Ez teszi alkalmassá őt arra, hogy megformálja azt az alakot, aki a származása miatti kisebbrendűségi érzését a náci hadseregben való előmenetellel szeretné leküzdeni. De a pocsék színészvezetésnek köszönhetően, a fiúk nem maradnak mások, mint karakteres arcok. A nem megfelelő instruálás rányomja a bélyegét az egész filmre, a színészek játéka teátrális, sokat akarnak mutatni, de nem érezzük érzelmeik és cselekedeteik súlyát.
A rendező azt is megtehette volna, hogy elkerüli a közhelyes jeleneteket. De nem tette: a fim egyetlen maradandó pillanatot sem tartogat számunkra. A drámainak szánt jelenetek sablonokat alkalmazva építkeznek. Felületesen siklünk el a lényeg felett akkor is, mikor Felixnek választania kell, a Hitlerjugend és a templom között, és akkor is, amikor a nácik átveszik az uralmat a 800 éve egyházi tulajdonban lévő iskola fölött.
Ugyancsak a rendezés számlájára írható az is, hogy a már említett szerelmi négyszög már-már nevetségessé válik. A ballagási ünneségen jelen van e négyszög minden sarka (1944-et írunk): a zsidó és az arisztokrata lány, valamint Felix és Hans Adolf. Ez a felállás feszültségeket kellene szüljön, de csak elmondva vagy leírva tűnik annak, a jelenetben ugyanolyan könnyedén siklunk el felette, mint a film egészén.
A jelenetek megalkotottsága néhol már zavaró: a gyermekek a kép előterében társasjátékot játszanak, majd a kamera elmozdul, hátul a család felnőtt tagjait látjuk, akik szintén valami kártyajátékot űznek, valamint ott vannak az idillből nélkülözhetetlen kellékek: a zongora, a kandalló és a meleg családi tűzfészket fenntartó nagyszülők. Nyilvánvaló, hogy receptre nem lehet nosztalgikus hangulatot teremteni.
A második világháború erdélyi szász világa az aprólékos és választékos munkának köszönhetően hűen elevenedik meg, a szobabelsőktől kezdve a legapróbb tárgyakig (az talán megbocsájtható, hogy Pigna márkájú füzetek, gázcsapok és gázcsövek is fel-feltűnnek a képeken). A film miliőjét a szebeni helyszínek teremtik meg, de hiányzik valami, ami mindennek életszagot ad, amitől a történet drámává válik ebben a környezetben. Nem jelenik meg kellő hangsúllyal a háttérben zajló kemény történelmi dráma, és nem csapódik le a főszereplőink világában az erdélyi szászokat ért súlyos trauma.
A film végi digitális tűz ugyanolyan gyorsan emészti el a régi családi kúriát, mint amilyen gyorsan el szeretnénk felejteni A lefejezett kakast. Talán csak az mentheti meg ettől a filmet, hogy a rossz szájízünk sokáig megmarad.
