Radu Gabrea annak ellenére, hogy Romániában kezdte filmrendezői karrierjét, majd' 20 évig törölve volt a hazai filmgyártás katalógusából. Azért, mert az átkosban nem kedvelték, mert cenzúrázták, és betiltották. Talán ez kellett ahhoz, hogy híres legyen...
A Florian Potra által írt A filmművészet százada (Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, 1989) című könyvben egyáltalán nem jelenik meg sem a neve, sem a művei. Tudom, hogy sokáig „száműzött” volt, de mégiscsak rendezett itthon is filmeket...
Igen, mégpedig azért, mert az a könyv a Ceauşescu idejében íródott. Én akkor nem léteztem, filmjeim sem. 20 évig rólam senki nem beszélt, mintha letöröltek volna a föld felszínéről. 88-ban a lausanne-i román filmmúzeum szeretett volna egy összeállítást rólam, itt az országban pedig azt állították, hogy a filmjeimet negatívostól együtt elpusztították. Hát így viselkedtek abban az időben a nemkívánatos kultúremberekkel...
1974-ben hagyta el az országot, miután leforgatta itt első játékfilmjét, a Dincolo de nisipuri-t.
Ceauşescunak személyes problémái voltak a filmmel, ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse, és letiltotta, hangban cenzúráztatta. Amikor itt Romániában bemutattuk a filmet egy szűk körű társaságnak, nagyon jól fogadták. A forgatókönyvíróval, Fănus Neaguval együtt Cannes-ba mentünk, ahol a versenyben kellett volna szerepelnie a filmnek, csak sajnos utolsó pillanatban kivették, mert valami amerikai alkotásokat kellett ott bemutatni, így a Quinzaine des Realisateurs-körben futott. Én már akkor eldöntöttem, hogy ennyi volt a romániai karrierem, elhagyom az országot, így minden lakat alatt volt majd' 22 évig. Amikor '74-ben megérkeztem Németországba, a szakmámban nemigen tudtam elhelyezkedni, így visszatértem eredeti mesterségemhez, az építészmérnökihez. Öt évet dolgoztam Amerikában, Szaúd-Arábiában, Líbiában, és gyűjtöttem a pénzt. '79-re sikerült egy produkciós irodát nyitnom, ugyanebben az évben producere lettem egy Beckett alapján készült rövid filmnek, amely a Ruhr-vidékén játszódik. Profiként azonban a '81-és Jakab, ne félj! című filmemet rendeztem Caragiale Húsvéti fáklya írása alapján. A forgatókönyv a Belügyminisztérium 250 000 márkás díját nyerte el, ez nagy összegnek számított abban az időben, és máris lehetett tovább gondolkodni... Nagyon szerettem ezt a filmet, és nem csak azért, mert ez volt az első, amelyet Nyugaton csináltam, hanem, mert nagyon szép története volt. A történet Erdélyben játszódik, én nem jöhettem haza, ezért a lehetséges hasonló helyeket kerestük fel kollegáimmal, Burgenlandtól Görögországig. Végül Portugáliában találtuk meg a megfelelő helyet és házat, így ott forgattuk le. Azért mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a romániai debütöm rengeteget segített rajtam, hisz a Túl kicsi ehhez a nagy háborúhoz című filmemet Nyugaton nagyon jól fogadták, és ismertek.
Azt még a főiskolán csinálta, nem?
Igen, a végzős filmem volt. Végül is ez nyitotta meg számomra a kapukat. A Jakabot Igor Luther operatőr fényképezte, aki Schlöndorff-fal dolgozott a Bádogdob című filmen. Épp forgattunk, amikor bejelentették, hogy megnyerte az Oscar-díjat... A Jakab nyitotta meg '82-ben az amerikai Jewish Film Festivalt, és évekig vetítették Moszkvától Madridig. Louis Marcorelles, a Le Monde kritikusa „a legjobb Berlinben látott filmnek” nevezte, míg Ron Holloway, a Variety kritikusa „a német filmgyártás csúcsának”. A filmet Coloradóba is meghívták, ahol alkalmam volt találkozni független rendezőkkel és producerekkel, ezek a kapcsolatok a későbbiekben is sikereseknek bizonyultak.
A következő alkotás már az Ein Mann wie EVA, amely azóta is kultuszfilmnek számít a Fassbinder-rajongók körében.
Amikor '82-ben Fassbinder meghalt, nagyon sok róla és az életéről szóló írás és forgatókönyv jelent meg. Gyakorlatilag befutott vagy teljesen ismeretlen írók foglalkoztak vele. Engem sem hagyott nyugodni... Egy barátommal elutaztam a Kanári-szigetekre, és megírtam a szinopszist. Egy hét alatt. Azóta sem sikerült ezt e rekordomat túlszárnyalni... 28 nap alatt forgattuk le Eva Mattesszel Fassbinder szerepében egyetlen helyszínen, egy házban. Szerencsésnek tartom magam, hogy Lisa Kreuzerrel, valamint Werner Stockerrel dolgozhattam együtt. Werner később játszott a Rosenemilben is. Eva Mattes (Fassbinder egyik kedvenc színésznője) az Európai Filmakadémia (EFA) díját is megkapta, nagyon büszke voltam. Itt van még egy érdekes történet – én a filmre a Maria Callas által énekelt Traviatát gondoltam első perctől. Már a forgatás ideje alatt kiderült, hogy Zeffirelli két évre megvásárolta az összes jogot. Teljesen kétségbeestünk, de aztán kiderült, hogy lejárt az eredeti jogdíj határideje is, így álmom valóra válhatott. Nem állami költségvetésből készült ez a film, hanem mi gyűjtöttük össze televízióktól és a saját zsebünkből. A bemutatója egybeesett a Berlini Filmfesztivál megnyitójával. Ezért mi a berlini Alexanderplatzon mutattuk be, szabadtéri vetítésen. Az elején voltak félelmeim, hogyan fogadják majd, hiszen egy nagyon személyes és vitatott film, de a későbbiekben kiderült, hogy alaptalanok voltak aggodalmaim. Az, hogy Londonban két moziban nyolc hétig vetítették sikerrel, nem kis dolog. Az akkori leghíresebb és legkomolyabb kritikus, Vincent Canby, a New York Times újságírója úgy nyilatkozott, hogy a film „egy megrázó tisztelgés” Fassbinder előtt. Egy durva, erotikus film, homoszexuális irányzattal. Nem a szexualitás típusa számít, hanem az intenzitás, az erő. Különben Fassbinder mondotta: „szép dolog egy nőt szeretni. De egy férfit szeretni sokkal szebb”.
Ezzel a filmmel aztán be is futott végérvényesen Németországban, és mondhatni egész Európában is. Mégis a következő játékfilm mintha sokat váratott volna magára...
1985-87 között három televíziós filmet írtam és rendeztem, a Nonnit, a Meglepő utazást és a Szerelem fura tárgyát. Ez utóbbi egy kétrészes francia koprodukcióban készült sorozat volt, egy komédia (egy munkanélküli hamburgi tanár és felesége által elképzelt franciaországi kirándulás története, amelyben a valóság és fikció keveredik). A ZDF esti híradója után vetítették, és 20%-os nézettsége volt abban az időben. És ezekben az években, hát ültem, és örültem EVA sikerének... Aztán következett egy ifjúsági kalandfilm. Az alapja egy izlandi író regénye, amolyan gyerekkori emléksorozat, tele élményekkel és kalandokkal. '86-ban megvolt már a forgatókönyv, de '89-ig várnom kellett a forgatással, mert nem volt rá anyagi fedezet. Mire összegyűlt a pénz, már ősz volt, így nem forgathattunk Izlandon, mert ott már délután ötkor besötétedett. Megint el kellett indulni helyszíneket keresni. És mit ad Isten, elkerültünk Chilébe, ott forgattunk, ezért a filmben sok az indián gyerekszereplő. Változtatni kellett a történéseket, magunkkal vittük az írót, és ő ott a helyszínekhez átírta a jeleneteket. A főszerepeket Sally Kellermann (Oscar-díjra jelölve Altman M. A. S. H. című filmjében) és Michael Moriarty játszotta, valamint Serge Reggiani, aki később Spielberg Schindlerjében is szerepet kapott.
Aztán, mintegy előrejelzésként, hogy hazatér, következett a Rosenemil, francia-német-svájci-román koprodukcióban...
A 80-as években fedeztem fel egy zsidó író regényét, amely tulajdonképpen egy szerelmi vallomás a valamikori Berlinhez. Egy kelet-németországi kisvárosban, Berlinben és Bukarestben forgattam, és itt dolgoztam utoljára az általam nagyra becsült Werner Stockerrel, aki sajnos nem sokkal azután meghalt. Ekkor '93-at írtunk. Majd hazatértem, egy évre rá rendeztem egy televíziós filmet, a Csúcstalálkozót, Dana Dogaruval és feleségemmel, Victoria Cociaşsal a fő szerepekben. Aztán két évig, az ONC elnökeként megpróbáltam javítani a hazai filmgyártás helyzetén. Büszke is vagyok nagyon erre, hisz a sok munkának ím itt az eredménye, a filmtörvény az általam megalapozott és kidolgozott cikkelyeken alapszik. Nagyon örülök, hogy a fiatal generációt segíteni tudtam ezzel. Ugyancsak két évet, 1998-2000 között tanítottam az egyetemen is.
Az ezredforduló küszöbén egy érdekes kísérlet következett, a Struma. Áldokumentumfilm, vagy fikciós elemeket tartalmazó dokumentum?
A történet kicsit régebb kezdődik. Stelian Tănase neves újságíró '98-ban a washingtoni Holokauszt múzeumában megtalálta a 769 zsidó menekülttel Palesztinába tartó hajó dokumentumait, ez fölkeltette kíváncsiságát és hát az enyémet is... Stelian nagyon komoly munkát végzett, mindent feltérképezett, amit csak lehetett. A film különben fikció és dokumentum egyvelege, egyetlen túlélője volt a katasztrófának, így elmondásai alapján színészekkel és statisztákkal játszattuk el a történetet.
Nem sokkal később leforgatta első videóra készült játékfilmjét, a Norót, amelyet Werner Herzognak dedikált. Anyagi meggondolásból nem készült filmre?
Csakis. Nem mondom, hogy nem dolgoznék még videóra, csak más körülmények között, más csapattal talán szívesebben. Szokatlan volt sok minden, a világítás, az atmoszféra, stb., stb. ... Egy csomó mindenbe nem szólhattam bele, talán ezért is nem áll teljesen a lábán a film. Nagyon sok jelenetet ki kellett dobnunk, mert homályos volt, nem volt megfelelően világítva, hiányzott az ellenfény. Mindezek ellenére nagyon ragaszkodom hozzá, és nagyon szeretem. Nagy része van ebben Tudor Neculának, Teddynek, aki a kisfiút, önmagát játszotta. A film nagyrészt neki köszönheti sikerét. A bemutató után nagyon sok, nem szakmabeli ember jött hozzám, megveregette a vállamat, szólt hozzám, vagy csak a szemével beszélt. Érzékenyen érintett 'majd mindenkit.
Színházi területen is szép sikereket ért el, '99-ben Edward Albee Nem félünk a farkastól darabját vitte színre, majd a Terrence McNally által írt Isteni Callast rendezte, amellyel körbejárta a világot. Mikor és hogyan kezdődött a színház iránti érdeklődése?
Hű, hát nagyon vissza kell ugornom időben, hogy válaszolhassak erre a kérdésre. De egyszerű. 1954-ben a Spiru Haret Líceum diákjaként szerepet kaptam a Val Săndulescu rendezte Masenkában. Annyira megszerettem a színészi munkát, és annyira restelltem magam, hogy csak én voltam amatőr, hogy ezt a pályát akartam végigjárni. No meg persze, fizetésem is volt, ami sokat jelentett akkor, egy 17 éves fiú számára, hogy megvásárolhat egy nadrágot, kabátot... De épp Săndulescu volt az, aki arra biztatott, ne siessem el a dolgokat. Viseljem el a kamaszkort, egyelőre csináljak valami egyebet, majd lehet még gondolkodni, így, akárcsak osztálytársaim és barátaim nagy része, elvégeztem az építészmérnökit. Néhány évig a szakmában is dolgoztam. Maros megyében Radnóton egyedül dolgoztam egy építőtelepen, hőerőművet építettem, majd később Braziban is aktiváltam. Aztán visszakerültem a fővárosba Braziban is aktiváltam. Aztán visszakerültem a fővárosba tervezőmérnökként. És akkoriban indult újra a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a filmrendezői szak. Megpróbáltam, felvételiztem, bejutottam, tízessel. Szóval, visszatérve a színházhoz... Maria Callas régi szerelmem volt, említettem már az EVA kapcsán. Feleségem Amerikában volt egy turnén, és onnan hozta haza McNally darabját. Hosszas győzködés után megrendeztem Victoria Cociaş főszereplésével, és hát nem bánom, mert sikeres volt.
Van valami, amit sajnál, amiről úgy tartja, hogy másképp kellett volna történnie?
Én nagyon szerencsés embernek tartom magam. A megfelelő helyen voltam a megfelelő időben. Nagy művészekkel dolgozhattam együtt, és itt föltétlenül meg kell említenem Dinu Tănase operatőrt, akivel kiválóan megértettük egymást. Egy dolgot viszont sajnálok. Hogy nem jutottam el Hollywoodba, hogy nem csináltam ott filmet. Ma is azt mondom a fiataloknak, hogy ha tehetik, menjenek, és ott csináljanak filmeket. Én már túl vagyok azon a perióduson, amikor „szerelmes” voltam a francia, olasz filmekbe, Godard-ba, Truffaut-ba. Persze, azok is jók, de manapság közönségfilmeket kell csinálni, így én is szeretnék egy olyan filmet forgatni, amelyet sokan megnéznek.
Tudom, hogy nem szeret terveiről beszámolni. Csak annyit kérdezek, hogy színdarabot, vagy filmet rendez legközelebb?
Tényleg nem szeretek előre beszélni. Annyit viszont elmondhatok, hogy filmet akarok csinálni. Amíg még erőben vagyok. Filmet és újra filmet. A kettő között pedig színházat.
.jpg)
