A német újfilm legendás alakjáról, Rainer Werner Fassbinderről készült életrajzi film szinte minden magánéleti szennyest kitereget, miközben érezhetően az a szándék vezérli, hogy demitizálja a legendát – de ebből az átértékelési kísérletből valahogy pont Fassbinder szellemisége marad ki.
„Minden férfi megöli azt, amit szeret” – a film mottóként használja Fassbinder utolsó filmje, a Querelle (1982) dalszövegének refrénjét, amelyet Jeanne Moreau énekel. Ez a felütés kijelöli a német újfilm egyik meghatározó alakjáról készített életrajzi film tematikus és stiláris keretrendszerét. Az Enfant Terrible az életművet lezáró Querelle felől gondolja újra, vagy fűzi fel azokat a dramaturgiai szempontból hasznosítható életrajzi elemeket – a megfeszített munkatempó és az önpusztító életmód –, amelyek elvezethettek a rendező halálához. Fassbinder utolsó filmje stilisztikai értelemben is nyomot hagy Roehler alkotásán, hiszen alapvetően ennek a filmnek köszönheti képi világát, a kizárólag díszletek között forgatott jelenetek erősen stilizált, majdnem színpadi világítását.
Egy kevésbé nyilvánvaló értelmezési keretet is felvillant a mottó, mintha Roehler motivációját valamiféle „apagyilkosság” vagy leszámolás vezérelné a „mesterrel” szemben, hiszen túlságosan negatív fényben tünteti fel a főszereplőt. Ugyanakkor ez túlmutat a személyes motiváción, hiszen valószínűleg nem véletlenül esik egybe a piac által diktált szemponttal, amely mindenképpen szenzációt vagy botrányt követel az eladhatóság fejében. Ilyen értelemben találó a címválasztás is, csakhogy Roehler és a főszerepet alakító színész, Oliver Masucci túlságosan egydimenziós figurát farag Fassbinder jelleméből, aki valahogy az élet minden területén fenegyerekként viselkedik: a forgatásokon ugyanolyan elnyomó, autoriter, alkotótársait elnyomó személyiség, mint a magánéletében. Mintha csakis saját érdekei vezérelnék. Miután az egyik szerelme öngyilkosságot követ el, mert Fassbinder nem hívja meg a születésnapjára, ezt nehezményezi egyik barátja és színésze, Kurt Raab (Hary Prinz) is: „Csak a te érzelmeid számítanak, a másokét leszarod”.
Hiányzik a karakter gyöngédebb oldalának a bemutatása, vagy valami szeretetteljes viszonyulás a mesterhez, ha valóban komolyan vehető a film mottója. Miközben Irm Hermann azt meséli az egyik interjúban, hogy Fassbindertől kapta a legtöbb szeretetet és figyelmet,1 még a közvetlen alkotótársaihoz való gyöngédebb viszonyulás is csak ritkán fordul elő a Roehler által megrajzolt portréban, és akkor sem túl meggyőző a sok üvöltözés után. Bár a film többnyire dokumentumokkal is alátámasztható életrajzi hitelességre törekszik, mégis erősen szelektál a „nyersanyagban”. A marokkói származású El Hedi Ben Salem (Erdal Yildiz) gyerekeiről csak azok a jelenetek kerülnek be a filmbe, ahol a rendezőt zavarják a munkafolyamatban, de az már nem, hogy iskolába járatta őket. Ugyanígy, bár Fassbinderről köztudott, hogy többnyire meleg volt, mégis a filmben túlságosan csak a férfiakhoz fűződő viszonya van kidomborítva. A melegklubok és a punkos szubkultúra éjszakai világa háttérbe szorítják a nőkkel kialakított viszonyát, mintha hallgatna a film arról, hogy milyen szerepet játszottak a nők Fassbinder életében.
Az életrajz bemutatása 1967-ben indul az avantgárd pinceszínházként Münchenben működő Action-Theaterhez kapcsolódó korai korszakkal (ahova Fassbinder még egész fiatalon került), és egészen 1982-ben bekövetkezett haláláig tart. Fassbinder rövid alkotói korszaka alatt számos színházi rendezés mellett 33 nagyjátékfilmet forgatott, a többrészes tévésorozatokat nem is számolva. Ezekből válogat Roehler filmje, vázlatosan bemutatva egy-egy jelentősebb film előkészítését vagy forgatását, újrajátszva néhány jelenetet. Fassbinder életének számos kulcsszereplője valódi nevén jelenik meg a filmben, mint például színésze, Kurt Raab, akivel 31 filmben dogozott együtt, vagy szerelmei, El Hedi Ben Salem, akivel egy párizsi törökfürdőben ismerkedett meg és A félelem megeszi a lelket (1974) című filmjében főszerepet kapott, és Armin Meier (Jochen Schropp), akivel egy bárban ismerkedett meg. Mások álnéven bukkannak fel a filmben, mint Martha alakja (Frida-Lovisa Hamann), aki egyértelműen Hanna Schygullát takarja, de ilyen Gudrun (Katja Riemann) is, aki valószínűleg Ingrid Caven, Fassbinder felesége és színésze lenne, vagy Eva Mattes, aki egyébként több Fassbinder-filmben is játszott, de itt Brigitte Mirát, A félelem megeszi a lelket másik főszereplőjét alakítja.
Bár a főhős néha túlmagyarázza saját filmjeit, az életrajzból mégis kimarad a filmek kontextusa, az a társadalmi-politikai dimenzió, amelyekre válaszként érkeznek Fassbinder filmjei. A sajtótájékoztatókat, a kocsmákat és bárokat leszámítva, amelyek szintén színpadszerűen vannak kialakítva, többnyire privát terekben vagy a stúdió díszletei között látjuk a hősöket. Ezek határozottan zárt, a társadalom nyilvános tereitől elkülönült terek, mintha ezek a protagnisták burokban élnének. És ez a bemutatás valahol szembemegy Fassbinder filmjeinek szellemiségével, amelyekben folyamatosan azt látjuk, hogy az intimitás tereit áthatják a társadalmi és gazdasági viszonyok, vagy a társadalomból származó normák és előítéletek.
Viszont van egy érdekes játék a filmek és a rendező élete között, ahol az egymásraíródásnak köszönhetően eldönthetetlen, hogy hol kezdődik a film, és hol az élet. „Minden film!” – harsogja egy adott ponton mámorosan a főszereplő. Miközben köztudott, hogy Fassbinder gyakran készített személyes hangvételű filmeket, belopva azokba személyes életét is, Roehler mintha megfordítaná a viszonyt, időnként az életrajzi elemekhez használ fel filmekből vett jeleneteket. Az egyik forgatási jelenetbe beépíti például a szintén forgatásról szóló Óvakodj a szent kurvától! (1970) azon jelenetét, ahol fellázadnak a színészek, hogy ne zsákmányolják ki őket, vagy amikor El Hedi Ben Salemmel táncol a főhős egy bárban a zenegép dallamára, az A félelem megeszi a lelket egyik jelenetéből van kölcsönvéve.
Persze mindez csak azok számára lehet érdekes, akik ismerik a filmjeit. A szélesebb közönség viszont mégiscsak kaphat valamiféle betekintést Fassbinder életébe (és részben munkásságába), még akkor is, ha ez csak egy adott nézőpontra szűkül. Ezzel szemben Fassbinder jellemének valószínűleg pont az volt a varázsa, hogy felvállalta saját személyiségét, annak minden oldalával együtt.
.jpg)
