Emlékszem az osztálytermekben lógó, standard boldogságot sugárzó képeire: Ceauşescu szerette a látványosságot, és minden tömegtájékoztatási apparátust felhasznált személyi kultusza dagasztása érdekében. Andrei Ujică filmje éppen ebből a hatalmas anyagból építkezik, felhasználva a Nemzeti Filmarchívum (ANF) és a Román Televízió Archívumában található felvételeket.
A mozgókép tehát itt egészen sajátos értelemben vett történelem – bár nem az 1965 és 1989 közötti úgynevezett történelmi valóságot kapjuk, és még csak nem is a nagy elbeszéléseket lebontó privát történelmet. Ilyen tekintetben nyilván sok összefüggést felvillant ez a nem szokványos dokumentumfilm, de alapvető szándéka talán mégsem ez – hiszen a korszakot meghatározó történelmi vonatkozások sokszor csak jelzésszerűen vannak jelen –, hanem inkább egy kultusz/személyiség sorstörténetének letapogatása, ahol a felépített forma nemcsak elszakad az eseményektől, hanem átveszi az irányítást, és generálja az eseményeket. Egyszerűen: azt láthatjuk, hogy az ember által teremtett (imaginárius) kreatúra hogyan üt vissza az önnön teremtményében tetszelgő emberre; és ebben van valami ijesztően emberi.
A nagyrészt korabeli propagandafelvételekből álló filmet a '89-es ad hoc katonai törvényszék tárgyalása keretezi, azon dokumentum, amely az igazságszolgáltatás leple alatt lefolytatott (személyes és kollektív) leszámolás manifesztuma. Ezt követi Gheorghe Gheorghiu-Dej méltóságot sugárzó temetése, ahol a még viszonylag fiatal pártember vállára veszi nemcsak a korábbi elnök koporsóját, hanem az általa elkezdett szovjetellenes és nemzeti munkáspárti ideológiát is. Bár a film nem emeli be közegébe, az említett képsorok a nézőben önkéntelenül is összekapcsolódnak a Ceauşescu házaspár minden emberi méltóságot mellőző kivégzésével (és egyben a hatalomátvétel formájával): míg Gheorghiu-Dej koporsója mellett órákig sorban álló néptömegek nyilvánították ki részvétüket, addig Ceauşescu és hitvese egyszerűen bevégezte, mint az állatok. Mindez a film koncepcióját is előrevetíti: lehetőleg olyan filmet készíteni, ami nemcsak a korabeli propaganda erős üzeneteit képes elrajzolni, hanem a diktátor személyére rárakodott sztereotípiákat is képes elmozdítani. Félreértés ne essék, nem azért, hogy a diktatúra fő emberét jó színben tüntesse fel, hanem hogy az általa megrajzolt képen keresztül tükröt tartson egy olyan konjunktúra számára, amely alól senki sem vonhatja ki magát nyugodt lelkiismerettel. Igencsak kényelmetlen nézőpont.
A film címe – paradox módon – Nicolae Ceauşescu önéletrajzát ígéri, és messzemenően az is – de többszörös áttételen keresztül. A plakáton félelmetes fekete lyukként feltüntetett, állandóan visszatérő szellemet keresi a film, ennek ad végeredményben arcot: milyennek láthatta önmagát és a vele szoros kapcsolatban álló, körülötte lévő világot a Conducător. Ez a nézőpont egyértelműsíti, hogy miért nem kapnak helyet a filmben a rendszert negatív fénybe állító mozzanatok. Ha a film nyersanyagának jellegét vizsgáljuk, feltűnő, hogy csak elenyésző mértékben kerülnek be magánjellegű felvételek, ami azt eredményezi, hogy eleve kizárható a szerzői koncepcióból Ceauşescu tényleges életrajzának a bemutatása. Nem kapunk, és nem is kaphatunk választ arra a kérdésre, hogy ki is volt ő valójában, és ilyen értelemben nem tekinthető feltáró vagy leleplező dokumentumfilmnek.
Ennek ellenére a film nézőpontok sokaságával szembesít. Egyrészt van egy hipotetikus nézőpont (hogy milyennek szeretné láttatni magát a film főszereplője), ami leginkább megfeleltethető a címbe foglalt autobiografikus jellegnek. Erre tevődik rá az, hogy milyennek láttatják őt különböző propagandacélzatú felvételek. Bár e nézőpont mögött nem áll egy pontosan elkülöníthető „szerzői intenció”, mégis a készítők bizonyos intézményesült formai-ideológiai elvárások függvényében cselekszenek, amikor a pártelnökre irányítják a kamerát, hiszen mindig a figura előnyös oldalát kellett keresni, és kitakarni az előnytelen vagy esetleg leleplező gesztusokat (azt mesélik, hogy bizonyos esetekben dadogott, ami igencsak nehéz feladat elé állította az akkori operatőröket és szerkesztőket). A felvételek által megjelenített tematikus blokk valahogy körülrajzolja azt a leárnyékolt területet is, amit ideológiai szempontokból nem lehetett, és nem is kellett rögzíteni. Az archivált felvételek formanyelve is hasonló módon működik, mint Ceauşescu beszédei: üresjáratú formalizmusok, ugyanazon szintagmák sulykolása a végtelenségig, amelyeknek nincs szükségük érvekre és alátámasztásra, hiszen jelentésüket saját formájukban hordozzák.
Az egymásra helyezett nézőpontok közül a harmadik a legérdekesebb, a szerkesztő-rendezőé, aki válogat a több mint 1000 órát kitevő archivált anyagban, felhasználja ezen felvételek akkoriban használhatatlan „szemetét”, jelenetekké szervezi őket és hangsúlyeltolódásokat teremt. Emlékezetes a film azon jelenete, amikor egy egész országot vezető emberről kiderül, hogy az egészen friss 1100-as Daciát nem tudja vezetni; vagy a reformokkal kísérletező Alexander Dubček csehszlovák elnök ’68-as látogatásakor elhangzó beszédek alatt a nép papírgalacsinok dobálásával szórakozik – és mindezen láthatóság a film utólagos szerkesztésnek köszönhető. A film ezen szelekciós és kombinatorikus nézőpontja elrajzolja és áthangolja a propaganda üzeneteit, hogy valamiképpen megsejtesse az ideológiák és elvárások kereszttüzében felépülő maszkok mögötti arcot.
Azonban ez sem merevedik egy statikus klisévé, nyilván ezt az arcot is érinti a köréje épülő különféle maszkok kényszerítő ereje. Sokszor éppen a szerepek túlhajtásában lepleződik le a személy alakja: a megalomániás teremtés mások nézőpontjától elszigetelődő lidércnyomásában vagy egy-egy tétova mozdulatban, zavart tekintetben. Ez a rejtett leleplezés szerencsés módon finoman vonul végig a film szövetében, célja nem egy újabb klisé létrehozása, hanem éppen ezek lebontása. Ezzel magyarázható, hogy a film nem tartalmaz sem évszámokat, sem kommenteket; nem akar durva módon beavatkozni a nyersanyag világába, hanem hagyja, hogy azok beszéljenek helyette (bár nyilván egy jól meghatározott szerzői szándék szerint). És ez jelenti számomra legizgalmasabb és legmegnyerőbb kísérletét: hogyan képes egy film önnön képsorait felülírni.
