2003-ban egy Tommy Wiseau nevű, látványosan nem new orleans-i származású (bár ő mindenkinek ezt állítja), meghatároz(hat)atlan korú, nagy álmokkal megátkozott rejtélyes figura a semmiből elővett hatmillió dollárt, és ebből a pénzből viszonylag kompetens stábot bérelve, a saját maga főszereplésével megrendezte minden idők egyik legrosszabbjának kikiáltott filmjét. Erről a folyamatról szól a James Franco által rendezett A katasztrófaművész, ami olyan, mint az okos lány a mesében: láttat is, meg nem is, jó film is, meg nem is.
Éppen a minap beszélgettünk egy ismerősömmel, hogy milyen nehéz is a szakmai és személyes életünket elválasztani egymástól. Akkor abban egyeztünk meg, hogy elég nehéz függetleníteni egymástól a kettőt – akkor még nem gondoltam arra, hogy pár nap múlva látni fogom a Miért pont őt, aminek létezése határozott érv amellett, hogy miért is ne forgassunk filmet a haverjainkkal.
Egy író egy eseményből elvileg millió történetet faraghat, ám ha az illető esemény rá nézvést sorsdöntő pillanat volt, megregényesítése során minduntalan kudarcot vall. A feladat súlya alatt összeroppan a mondat, vég nélkül bújócskáznak a betűk, s a szövegszerkesztő felület csak és kizárólag közhelyes fordulatokban kíván tobzódni, konokul. Tegyük fel, hogy valamikor, nem olyan régen egyetlen félpercig figyelmetlen volt, amivel családjában mély tragédiát okozott. Ezt próbálja kiírni magából, de bármivel kísérletezik, abból nem lesz irodalom. Csupán egy filléres lányregény harsány, gyenge utánzata.
Az olasz Gianfranco Rosi Sacro GRA című dokumentumfilmje nyerte el a 70. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Az Arany Oroszlánnal kitüntetett alkotás a Róma külvárosában, a kerülőút környékén tengődő emberek hétköznapjait mutatja be.
Amikor e sorok írója azt hitte már, hogy a Judd Apatow, Evan Goldberg, Adam Sandler és még vagy harminc hollywoodi nagyranőtt kamasz nevével védjegyzett humor kifulladóban van, s a tengerentúli gagyizmust a szigorú tekintetű gyártók rövid időn belül felnőtté avatják, a helyzet valóban elő is állt. Az álomgyári egészestés tréfalaborban gondos kezek kettéhasítottak egy alműfajt: az „elviselhetetlenül blőd altesti” és a „csintalan intellektusú altesti” poénvilág szub/alrétegeire.
A Spring Breakers - Csajok szabadon a zseniális Harmony Korine első nagy büdzséjű, mainstream mozifilmje, de a kísérletező kedvéről híres függetlenfilmes fenegyerek ezúttal sem bírt uralkodni magán. Az eredmény egyszerre szexi és vérfagyasztó, eksztatikus és sokkoló.
A tavalyi év meseadaptációi után íme egy új film, amely végre nem a Grimm-fivérek hagyatékát piszkálja, hanem az amerikai gyermekirodalom világszerte talán legismertebb figurája, Óz, a nagy varázsló köré terít 3D-s hollywoodi fantáziaköpönyeget. Csak most arra derül fény, hogy ki is a titkozatos Óz, a csodák csodája, a hatalmas, erős és láthatatlan varázsló, és hogyan vált ő azzá, akivel majd a forgószél röpítette Dorka fog találkozni. Az a történet bontakozik ki előttünk – kissé átszínezve persze –, amelyet a Dorka által leleplezett Oz mesél el Lyman Frank Baum regényében.
