A tavalyi év meseadaptációi után íme egy új film, amely végre nem a Grimm-fivérek hagyatékát piszkálja, hanem az amerikai gyermekirodalom világszerte talán legismertebb figurája, Óz, a nagy varázsló köré terít 3D-s hollywoodi fantáziaköpönyeget. Csak most arra derül fény, hogy ki is a titkozatos Óz, a csodák csodája, a hatalmas, erős és láthatatlan varázsló, és hogyan vált ő azzá, akivel majd a forgószél röpítette Dorka fog találkozni. Az a történet bontakozik ki előttünk – kissé átszínezve persze –, amelyet a Dorka által leleplezett Oz mesél el Lyman Frank Baum regényében.

A történet ezúttal is Kansasban kezdődik, és ez a Kansas a Dorkáéhoz hasonlóan borzasztóan szürke (bár fuserálásnak tűnhet, hogy ez csupán fekete-fehér fényképezést jelent a film nyelvére fordítva). Itt találkozunk az Oscar Zoroaster Phadrig Isaac Norman Henkel Emmannuel Ambroise Diggs nevű bűvésszel, akit vándorcirkuszában egyszerűen csak Óznak szólítanak. A cselekmény valamikor a 19. és a 20. század fordulóján zajlik, amikor a dicsőségre vágyó vásári mutatványos kelléktárában ott a kinematográf egyik elődjeként számontartott praxinoszkóp. Bár kétségtelenül rejtőzik az ötletben egy kis kikacsintás – szép pillanat, amikor az ősvetítőt a 3D-s mozi világában látjuk életre kelni –, nem kell önreflexív jelzéseket keresnünk a film hátralevő részében. Persze a mozi maga is illúzió, s mi is szemfényvesztők „áldozatai” vagyunk: amikor Dorka Smaragdvárosba ért, szemüveget kellett tennie, különben nem élvezhette volna az eléje táruló ragyogó szépségű látványt, ami semmiképp sem lett volna smaragdzöld – a moziban leülve pedig nekünk is szemüveget kell tennünk, hogy élvezhessük a „prequel” 3D-s képsorait: bő két órára magunk is dorkákká lehetünk, akik Smaragdvárosba utaznak, leleplezni egy csalót.

Ózunk sokban hasonlít A tökéletes trükk bűvészéhez, csakhogy ő gátlástalan nőcsábász, hazudik és csal, mégsem teljesen lelketlen, hiszen megérintette már a beteljesületlen szerelem, és egy tolószékes kislány hite és fájdalma sem hagyhatja érzéketlenül. Aztán közbelép a híres-hírhedt forgószél, ami elrepíti őt a csodák birodalmába, ahol az igazi kalandok következnek.

Az Óz, a hatalmas rendezője ugyanaz a Sam Raimi, aki többek közt a Pókember-filmeket meg a két Evil Deadet rendezte – az utóbbiból írt pár videojáték-forgatókönyvet is –, tévés executive producerként pedig elkövette Herkules és Xena kardos-szandálos kalandjait. Raimit pedig egy dolog bizonyosan foglalkoztatja, az pedig a filmjei látványvilága. És valóban: az Óz, a hatalmas képeit is következetes aprólékossággal dolgozták ki, több ponton is követve az eredeti meseregény – amúgy is filmre kívánkozó, rendkívül „látványos” és fantáziadús (avagy fantáziát beindító) – leíró részleteit. Itt is aranysárga kockaköves út vezet Smaragdvárosba (ami ezúttal inkább hasonlít New York óceánról fényképezett látképéhez, mint egy mesebeli városhoz), van álmosító pipacsmező és kukoricatábla, ahonnan egy későbbi Dorka majd kiszabadíthatja a Madárijesztőt. Egy pillanatra felbukkan egy rettenetes oroszlán is, amelyet „mágusunk” rendesen megrémít – talán emiatt lesz gyáva, amikor Dorka találkozni fog vele. Laknak itt szárnyas majmok, apró termetű mumpicok, meg mindenféle népek, s még egy Dorka-szerű kislány is felbukkan benne, aki a Porcelán Csecsebecsék országában lakik.

Sajnos csak három boszorkány van a filmben – nem két jó és két gonosz, a négy égtáj között egyenletesen elosztva –, azok közül is egyikük zöld maszkja eléggé gyengére sikeredett. Rachel Weisz és Michelle Williams még egészen rendben volna – az előbbi figurája van a legrészletesebben kidolgozva, bár az alkotók itt sem estek túlzásokba, nagyjából Hófehérke gonosz mostohájának Disney-szerű képét rajzolták meg, csak a varázstükör hiányzik a trónterméből –, Mila Kunisnak pedig valahogy nincs mimikája, s bajban van, ha nem meresztheti szerelmetesen bociszemeit, mert azok nem tudnak igazán szikrázni a dühtől vagy a gyűlölettől.

A szereplők egyébként egytől egyig ismerősek, ha nem is feltétlenül az adaptáció alapjául szolgáló könyvből. A hős mellé kell itt is egy aranyos, humoros, az ő nagyságát ellenpontozó, pozitív figura: ami Don Quijoténak Sancho Panza volt, Óznak egy szárnyas majom, az ártalmatlanabbik fajtából – aki mellesleg ugyanolyan felvágott nyelvvel és magas édifaktorral bír rendelkezni, mint a Csizmás Kandúr a Shrekből. A Disney-klasszikusok nyomán kidolgozott, kis aranyos mesefigurák bukkannak fel a filmben – ld. a tó tündéreit –, a gonosz szárnyas harcosaihoz hasonlóakat láttunk már A gyűrűk urában, Smaragdváros katonái pedig valamiért Alice csodaországát idézik.

Az Óz egyébként nem gyerekfilm. Semmiképp sem egyezik a közönsége L. Frank Baum eredeti meseregényeiével: míg ott fröcskölés nélkül lehullhat egy fej, a filmben pusztítás nélkül is igazi bú!-pillanatok vannak elrejtve – ha a premier plánban felugró szörny egyenesen a kisgyerek szemébe üvölti a maga teljes rettenetességét, könnyen megeshet, hogy a szülőnek menekítenie kell apróságát a moziból. A nagyobbacskákat azonban mindez nem fogja zavarni, és biztosak lesznek abban, hogy James Franco ökölbemászó vigyora mosollyá nemesült a film végére. Ha a szülő szomorkásan elkönyveli, hogy megint látott egy 3D-filmet, ami alig egy virágszirmokat lebegtető szellő erejéig használta ki a vászon fizikai és a néző közötti teret, gyermeke garantáltan bele fog feledkezni a film paradicsomi pompájú és bujaságú, enyhén giccses tájképeibe.