A Netflixnek sikerült passzolóan lezárnia ezt az iszonyatosan szörnyű évet: egy iszonyatosan szörnyű filmmel.
Azt valószínűleg senkinek sem kell megmagyarázni, hogy mitől volt ennyire borzalmas év az idei, de aki egy kő alatt szundikálva töltötte, annak összefoglalja a tények egy részét a Black Mirror társalkotóinak komédiának szánt áldokumentumfilmje. Persze, ha valaki kövek alatt alszik, az jobban teszi, ha azonnal visszamászik. És nemcsak a 2020: Legyen már vége humortalan, csípős hónaljszaga miatt. Megvan itt ugyanis minden, ami miatt gyűlölni vagy legalábbis unni lehetett 2020-ban a Netflixet és úgy általában az amerikai kultúrfölény talmi biztonságérzetének árnyékából, a futószalagénál is gyorsabb iramban el-elkövetett tévépótló sztrímingalkotásokat, a közbeszéd erőszakos, már-már vesszőparipa-galoppozós tematizálásától kezdve a kisiskolás szintű viccelődéseken keresztül a formai kísérletezéstől való szinte vallásos rettegésig.
Ezt feljavítani az ügyesen összeverbuvált illusztris szereplőgárda (Hugh Grant, Samuel L. Jackson, Lisa Kudrow stb) sem tudja, akik az arcukat adják a beszélőfejes részekhez. Charlie Brooker és Annabel Jones ötletgazdák ötlete ugyanis annyiban merül ki, hogy megpróbálják egy hírműsor stiláris és hangulati jellemzőihez igazítva elmesélni az elmesélhetetlen 2020-as évet, különböző „szakértői” szemszögeket keresve az eseményeknek. Ami azért önmegsemmisítő koncepció, mert az égvilágán semmi újat nem tudnak mondani ahhoz képest, amit már az „élet” elmondott. Talán 2019-ben működött volna (de akkor meg nem lett volna értelme), az idén viszont konkrétan pofára esik minden egyes poén. Mégcsak halkan felhorkanni sem fogunk, annyira sótlan; meglepődni meg végképp nem, annyira csak evidenciákat tud visszaböfögni.
Végülis, ha belegondolunk, ezért igazán bravúros a 2020: Legyen már vége: az áldokumentumfilm az élet által rácáfolva kénytelen transzcendálni vékonyka műfaji koporsójából, és igazi hírműsor lesz belőle. Mert idén a valóságnál szarabb, viccesebb, szomorúbb, borzasztóbb dolgot úgyse tudott kitalálni egyetlen élő alkotó sem. Tökmindegy, hogy Hugh Grant kontemplálgat-e vaskos brit akcentus mögül, vagy akárki más, mert semmit nem tud a valósághoz hozzátenni… mindent láttunk már valamilyen formában. Így a film„bravúrja” viszont egyben feleslegessége is.
Két dologra viszont jó lehet a 2020: Legyen már vége! Az egyik az, hogy hátha ezáltal is egy kicsit reflektálunk arra, hogy mit várunk – mit várhatunk! – el a világ vezető streamingszolgáltatójától művészi színvonal, naprakészség, de főleg minőségi szórakoztatás terén így, hogy áttételesen ugyan, de valamilyen szinten mégiscsak finanszírozói vagyunk a produkcióinak (amikor egy-egy mozifilmre veszünk jegyet, vagy megvásároljuk hordozón, akkor is támogatjuk az amerikai mozgóképgyártást, de a Netflix-féle előfizetéses rendszerben egyszersmind meg is előlegezzük a bizalmat, szóval alapvetően finanszírozói vagyunk minden készülőfélben lévő alkotásának). Persze, nem várható el a Black Mirror alkotóitól, hogy épp mindenre reflektáljanak, monjduk a legistenhátamögöttibb székely falucskából is, de mockumentaryjuk Amerika-centrikussága még vicctelenségénél is lehangolóbb.
A másik pedig az, hogy mennyire idejétmúlt az, ahogyan az ember az időt kvantifikálja. A vírust nem érdekli, hogy mennyi idő alatt járja körül a Föld a Napot. Talán korai temetni egy évet, ami a gyanúm szerint korántsem ér majd véget 2020 december 31-én...
