A Song to Song utolsó képében Malick békét lel, akárcsak a megváltó szerelmet kereső, időből és térből kiesett lelki-zarándok hősei.

A remetelétből kitört Terrence Malick új filmje a To the Wonder és a Knight of Cups spirituális folytatásaként zárja le Malick önéletrajzi ihletésű, önterápiás filmjeinek sorát. Ahogy két korábbi műve, a Song to Song is zavarba ejtően intim, kitárulkozó és végtelenül érzékeny költeményként lebeg a vásznon – és a vásznon túl is. Megindító érzelmi pucérságában Malick újfent az ég felé tekint, a mindennél nagyobb léptékű bölcs szépséget kutatva. Most éppen az austini könnyűzenei élet (s azzal együtt megannyi rockzenész) erkölcsi-morális fentjei és lentjei adják a hátteret ahhoz a (tág értelemben vett) történethez, amiben Malick szerencsére nem a történetet látja. A lelkes helyi zenész, BV (Ryan Gosling), a zenészi-előadói aspirációiban eltévelyedő Faye (Rooney Mara), valamint a zeneipar csábító hatalomisteneként szerelmüket megmérgező Cook (Michael Fassbender) cselekményszálait Malick a tőle megszokott avantgárdban gyökerező dekadens öntörvényűséggel bontja szét és gyúrja organikus, mozaikszerű, asszociatív, impresszionisztikus tánccá.

Ahogy a Knight of Cups Álomgyár-kritikáját, vagy a To the Wonder észlelhetetlenné mosott metaforikus környezetszennyezését, úgy homályosítja el Malick a Song to Song zeneiparnak felmutatott középső ujját is. Cook karakterét ugyan lehet a kizsákmányoló zenegyár megtestesítőjeként értelmezni, azonban a Fassbender által számító gonoszként megformált kígyóember rohadéksága nem abban rejlik, ahogy BV és Faye karrierjét kimiskárolja. Ő az a Mefisztofelész, aki a Mennyei napokban a farmer, Az őrület határánban a háború, Az új világban John Rolfe, Az élet fájában a felnövés, Az univerzum történetében a jelen környezetpusztító embere volt. A Paradicsomot territoriális szörnyetegként körbehugyozó erkölcstelen hódítóként groteszk hüllőmimikával suttogja savas szavait BV és Faye burjánzó románcának képeire: „Olyan szépség van az életükben, ami engem rondává tesz”. A Paradicsom pedig ott van egyetlen, pár másodperces képben: ahogy BV és Faye egy buli közepén egy fülhallgatón osztozva, egymáshoz közel állva, de érintések nélkül ringatózik a nem hallható dallamokra, ahogy őszintén és félszegen mosolyogva pillantanak egymásra, az semmissé teszi a romantikus film zsánerét.

Noha Cook ármánykodása veszélyezteti a szerelem Paradicsomát, a Song to Song mégsem olyan elégikus, mint elődei. Zárószekvenciájának utolsó képében Malick végre békét lel, akárcsak időből és térből kiesett, megváltást kereső lelki-zarándok hősei. Míg a To the Wonder szereplői egymástól beszédes bergmani távolságokban, elnémított dühkitörésekben és kizsigerelt szívvel szenvedték el az elidegenedés rémálmát, a Song to Song hősei szinte egymásba olvadnak, egy ölelésben megélve a meglelt mindenséget. A Knight of Cups Malick-alteregójától eltérően pedig magánéleti és lelki útkeresésüket nem csak az érzelemmentesen lehabzó kapcsolattöredékek határozzák meg, hanem a szenvedélyes visszatérés egymás karjába, bármi is történjen. Malick érezhetően jobban kötődik szereplőihez, mint korábban. Többet hagyja őket beszélni, akik emberibbé válva lépnek túl a szócső-szerepeken és a merev kvázi-bressoni modellségen. Ugyan szerelemkutatásuk bámulatosan cselekménytelen cselekményét újfent uralja és formálja a szélsőséges elliptikus vágástechnika, a tucatnyi égbekiáltóan érzéki, nem létező szögekből és folyamatos, kíváncsiskodó mozgásban lőtt metaforikus természeti és városkép (Lubezki, ugye), valamint Az őrület határántól fogva egyre hangsúlyosabbá váló belső monologizálás, a Song to Song mégsem válik a meditatív látvány és a szövegelés mellett kivételesen poppal és rockkal (és persze komolyzenével is) megtömött hangsáv alárendeltjévé.

Malick melankolikusan áradó sajátos keresztényi szeretete és a vágyról, reményről, áldozathozatalról szóló szentenciái kézzelfoghatóbbak és letisztultabbak, mint korábban, ami annak is köszönhető, hogy a Song to Songban jóval kevésbé hagyatkozik Az élet fájának filozofikus grandiozitására és a látomásosság absztrahált, szimbolikus, panteista, vagy csak véletlenszerűen fenséges képbeszédére. Az, hogy „kevésbé”, nyilván viszonylagos, hiszen Malick transzcendensre pillantó szemében most is ott tükröződik egy mindent és mindenkit körülölelő univerzális entitás baráti félmosolya. Ettől még a Song to Song tempója és strukturáltsága is aránytalan és álomszerűségében filmidegen. De ez csak azokat zavarja majd, akik vagy nem találkoztak még Malick ego-trip filmjeivel, vagy csak utálni akarják a mindennemű trendnek, irányzatnak, műfajnak beintő, saját útját sajátosan járó (és ezért valóban könnyen utálható) rendező hagyományos popcorn-percepciónak ellenálló műveit. Az utálkozásnál azonban hálásabb dolog két órára mélyet merülni Malick szerelmesfilmjébe, és némileg megtisztulni a hátborzongatóan szép gondolattól, miszerint létezik/létezhet valaki, aki minden szarság ellenére is úgy néz/nézhet ránk, ahogy Faye néz BV-re abban a bizonyos jelenetben.