[kritikaíró pályázat] Mit jelent a bécsieknek Irán? Marjane –Satrapi Persepolis című filmje szerint: a közel-keleti vademberek földjét. S az irániaknak Bécs? A Sacher-tortát és Romy Schneidert. A kultúrák ilymódon való találkozásában próbál eligazodni és helyét meglelni egy iráni kamaszlány, Marje.
Az önéletrajz végigvezet minket hősnőnk gyerekkorától (az iráni zavargások izgalmától bezsongott kislány figyelő szemével nézve) a kamaszkoron keresztül (a bécsi gimnazista évek, ahol Marje olyannyira próbál asszimilálódni, hogy közben a saját eredetét tagadja meg) a fiatal felnőttkorig, amely talán a legkiábrándítóbb mindközül, hiszen már az otthoni környezet is idegen. Röviden erről szól a 2003-ban készült képregény, amelyet 2007-ben mozgóképre ültettek át.
Mivel Iránról van szó, könnyű út vezethetett volna odáig, hogy a film megpendítse a moralizálás húrjait, esetleg látványos történelemkönyvvé, vagy társadalmi tablóvá szürküljön. Ám a történet fonala Satrapi szubjektív nézőpontját követi, amitől személyes, eleven és hiteles lesz. Így a cím, Persepolis, ami a régi Perzsa birodalom fővárosát jelenti, nem egészen találó, inkább a képregény alcíme, Gyermekkorom Iránban illene hozzá.
Habár a könyvváltozat élvezetes utazást nyújt a 80-as évek Iránjába, kedves, színeket nélkülöző rajzaival, Réber Lászlót idéző mesélő stílusával, azt kell hogy mondjam: a filmadaptáció ezúttal túlnőtt az eredetin. Ez a merész és különleges animáció az első tollvonástól az utolsóig elbűvölt. Képei a maguk egyszerűségében letisztultak, mint egy krétarajz a fekete táblán, valamint meseiek és szürreálisak, mint egy német expresszionista filmalkotás.
A mozgókép érdeme, hogy megőrizte a képregény műfajára jellemző olyan sajátosságokat, mint – a míves kidolgozásnak köszönhetően – a képkockák egyedi, külön értéke. A rajzok minimalisták, mégis sikerül a pár vonással ábrázolt arcoknak árnyalt kifejezőerőt kölcsönözni. A fekete-fehér virtuóz használata hol a melankóliát, a sivárságot hangsúlyozza, hol a merész dinamizmust erősíti árnyjátékszerű sziluettjeivel, éles vonalaival. Különösen becsülöm az ilyen megoldásokat, számomra a sejtetés mindig felkavaróbb, mint a konkrét képi közlés, ezért a háborús részeknél használt sziluett-megoldást remeknek tartom, az ily módon megjelenített robbanásban felgyulladt emberi test akkor sem lehetne felkavaróbb, ha belek csattannának az arcomba.
Ezeket látva elmondhatom: a csomagolás kifogástalan. Ettől azonban még nem lesz egy rajzfilm zseniális, de Satrapi esetében a mögöttes tartalom is annyira figyelemre méltó, hogy kiérdemli ezt a címet. Komplex és többrétű filmmel van dolgunk, a mese és valóság, a történelem és magánélet, fekete és fehér egymásba játszása különös egyveleget alkot a vásznon.
A Persepolisban számos olyan kettősséget fedeztem fel, ami mélyíti összetettségét, valamint jó arányban adagolt ellenpontozást, amitől harmonikus egésszé kerekedik a film. Ha akarjuk, az iráni helyszín és a politikai kontextus miatt, nézhetjük egyfajta kuriózumként. Másfelől viszont felsejlik bennem: Marje története az én történetem is, hiszen kinek ne lennének ismerősök az olyan szituációk, mint a gyerekkori dicsekvések a játszótéren, vagy az első szerelem utáni csúfos kiábrándulás. A gyerek, a kamasz, és a fiatal Marje figurái mind egy-egy életkor esszenciáját hordozzák magukban...
A másik ilyen remek ellensúly a film humora, az alapvetően optimista látásmód, amely a nyomasztó cselekményt oldja. E maliciózus ábrázolás nem kíméli Iránt, a nyugati kultúrát, de magát Satrapit sem – ám ez a fajta finom irónia cseppet sem cinikus, inkább szeretetteljes kritika. Így sikerül elérni, hogy csak elnézően mosolygunk ha Marxot látjuk a Jóistennel egy felhőn csücsülni. A Persepolisban zajlik hát az élet, a történelmi események kavalkádjába beemelték a mindennapok villanásait, a kamaszkor miliőjét is, amihez hozzátartoznak a szellemes pop-kulturális utalások (japán Godzilla a moziban, hamisított Iron Maiden-kazetta vásárlása stb). Ez mind mélyíti a hitelességet, a korrajzolvasatot, de ezzel párhuzamosan felcsillan a lírai meseszerűség is (már csak abból adódóan is, hogy elvégre rajzfilmmel van dolgunk).
A gyerek Marje fejében a szülei történetei kis mesékként elevenednek meg, a lótuszvirágok a ruha alatt és az utolsó ajándékként kapott kenyérhéjhattyú már-már népmesei elemeket juttatnak az eszembe. A film másik csodája ebben áll: számtalan asszociációt idézett fel bennem, míg néztem. Az Iráni mindennapokról bevillan a magyar 50-es évek „a falnak is füle van”-hangulata, a sötét sziluettekről pedig Lotte Reiniger árnyrajzfilmjei.
Satrapi újdonságokat nyújt, ugyanakkor a filmben való önmagunkra találás biztonságával is megajándékoz minket – mivelhogy ő sem félt őszintén mesélni magáról. Kislánykori pimaszsága, ahogy beszól Istennek; kamaszkori botlásai, ahogy megtagadja kultúráját, hogy beilleszkedhessen egy újba, kommunista gyökerei, mind Marje jellemének része, sokszor az önirónia szűrőjén át láttatva, mi pedig könnyen és szívesen azonosulunk vele.
Ha csak főszereplőnk lenne életszerű, az is beragyogná a filmet, de a többi karakter is telitalálat, különösen a Nagyi, aki egyfelől megtestesíti az archaikus nagymamafigurát: az idők sodrában megedződött, rendíthetetlen élő lelkiismeret és nyugalom, akinek mindig van valami a tarsolyában. Másfelől igazi életrevaló, pajzán asszonyság, aki merészen odamondja a véleményét bárkinek. Ő a film egyik kulcsfigurája, Marje erkölcsi tanácsadója. Ha mi, nézők nem szeretnénk meg ennyire őt, a film vége nem lenne olyan kerek és lezárt, szomorú, de mégis vidám. Hiszen az az utolsó három mondat a sötét vászon alatt átértelmez mindent. Habár Marje akkor látja utoljára a Nagymamát, végül otthonra lel Párizsban, anélkül, hogy eltemetné magában múltját.
Ilyen egyszerű és tiszta, melankolikus és optimista lezárással azt hiszem még soha nem találkoztam.
(Ez a hetedik írás a kritikaíró pályázat döntőbe jutott művei közül. A többit a hét folyamán közöljük, és majd szavazni lehet rájuk! – a szerk.)
