A Pénzmosó után Steven Soderbergh ismét a komédia és dráma műfajainak elemit vegyíti, legújabb filmje azonban nem a közelmúlt egyik legmeghatározóbb történelmi momentumára, hanem az emberre, szűkebb értelemben az alkotóra koncentrál. Szellemes párbeszédek, remek színészi alakítások és utánozhatatlan hangulat jellemzi Soderbergh munkáját, mely épp azért tűnik könnyednek egy ideig, hogy utolsó jeleneteivel még erőteljesebben válaszoljon korábban feltett kérdéseire.
Colette mára a francia irodalom egyik leghíresebb női szerzője lett, a róla szóló életrajzi film azonban szórakoztató volta ellenére hasonló elismertségre aligha tehet szert.
Van valami szadisztikus abban, hogy Hollywood időnként újabb holokauszt-filmeket dörgöl az orrunk alá, főleg akkor, ha nem tud vele újat mondani, és csupán egy abszurd lelkiismeretként mintha folyamatosan emlékeztetni akarna valamire, amit ugyanakkor képtelen hitelesen megmutatni. A könyvtolvaj ilyen szempontból egyenesen groteszk, előrelátható fordulatai és művisége által – arról nem is beszélve, hogy ízléstelenül humorizál a lehető legkevésbé megfelelő pillanatokban. A forgatókönyv egyenletlen, a halmozott tragédia néha már unalmas, a film azonban mégis hordoz valamit néhány jelenet erejéig, amelyek egy remek film részei lehetnének.
„Fordul a szél, köd száll alá, itt valami készül, nem késik soká. Nem tudom, mit hoz a szél – rosszat, jót? De valami azt súgja, ilyen már volt...” – az eredeti Mary Poppinsból származó négysoros Banks úr megmentése első percében hangzik el csendes-lemondóan, miközben bekúszik a századeleji kelet-ausztrál táj, és egy nyikorgó szélkakas tövében álmodozó kislány a ’60-as évek londoni lakásában lehunyt szemmel emlékező Emma Thompsonná lényegül. Ekkor csöngetnek.
Azt gondolhatnánk, grindhouse-klasszikust remake-elni nem bűn, hisz az efféle újrahasznosítás csak az exploitáció következő fázisa. Az 1978-as I Spit On Your Grave (Köpök a sírodra) új verziója azonban azt bizonyítja, hogy egy „rape and revenge” filmet is meg lehet becsteleníteni.
Christine Jeffs új-zélandi rendezőnő 2003-as filmje Sylvia Plath alakján keresztül próbál valami nagyon alapvető női és emberi dolgot megragadni, sajnos kevés sikerrel.
Az ember hökken, és rémülten próbál hátrálni, de az újonnan multiplexessé alakított magas ülések nem engedik. Hecc! A vásznon a Titanic második része! Kate Winslet fel és alá szálldos a kék vízben, andalító zenére kerülgeti a kamerát, talán DiCapriót keresi, de a forgatókönyv visszássága folytán csak egy pocakos, angoltanár-pofájú bájférfivel koccan össze az algák és gyermekkori emlékek nedves világában.