Christine Jeffs új-zélandi rendezőnő 2003-as filmje Sylvia Plath alakján keresztül próbál valami nagyon alapvető női és emberi dolgot megragadni, sajnos kevés sikerrel.

A film az amerikai költőnő és Edward (Ted) Hughes brit költő 1956-os találkozásától követi végig szerelmük történetét, a szakmai egyenlőtlenségekből, a nemi szerepek asszimetriájából és Sylvia szenvedélyes féltékenységéből fakadó konfliktusaikon keresztül Sylvia öngyilkosságáig. Ami jó a nézőnek, az az, hogy Jeffs nagyon ráérzett az ötvenes évek polgári világa iránti 21. századi nosztalgiára, és minden egyes képsor bőven aláad ennek, a sminkektől, tweedkosztümöktől és kötött szvetterektől kezdve az autó és a rádiókészülék míves-bumfordin áramvonalas kialakításán keresztül a legutolsó fürdőruháig vagy szobabelső-részletig. Itt említendő még Gwyneth Paltrow szomorúan a semmibe révedő bája, amelyet a film újabb és újabb emlékkép-szerű dizájn-idealizációban tálal. Az angol szakos irodalmárokat talán a rengeteg szép angolsággal – esetenként óangolul – elszavalt vers is kellemesen érintheti, továbbá láthatunk néhány szcénát az irodalomtudomány ötvenes évekbeli forradalmából, Sylvia égő szemmel hirdeti a tudatalatti hatalmát, a rúzsozott szájú hallgatóság meg keresztbe tett lábakkal buzgón jegyzetel a rézsút bezuhogó, tompított napfényben.

Csakhogy Jeffs nem marad benne a nosztalgiának ebben az esztétikumában. Sokkal többet akar, és innen kezdődik az, ami viszont nem jó a nézőnek. A megragadandó téma természetesen a halál lenne meg a szerelem, illetve – az ezekkel való szembenézésben mérhető – női emancipáció problémája. Sylvia okos és tehetséges nő, ugyancsak okos anyukája szerint azért választja Tedet, mert ő végre félelmet ébreszt benne. Tudjuk, hogy húszévesen öngyilkosságot kísérelt meg, és hogy kilenc éves korában elvesztette az apját. Halál, szerelem, testiség, a férfi mint társ, mint áruló, mint zsarnok, mint apa, minden adott, a mindezekről szóló Daddy című feminista kultusz-versét is elszavalja a filmben, a néző számára azonban sajnos az egész nem nagyon jön át, illetve csak idézetként, mint egy iskolai feladat: értelmezd/erezd át azt, hogy...

A Gwyneth Paltrow által végrehajtott (Oscar-díjas) szenvedés valódi oka számunkra rejtett mélységekben marad: mint többször elhangzik, Teddel olyan dimenziókban értik meg egymást, amilyenről más földi halandó nem is álmodik. Ebből mi annyit látunk, hogy a Rómeó és Júliát idézve vallanak szerelmet egymásnak, könnyed évődésként Sylvia Chaucert szaval a teheneknek csónakázáskor, illetve bemondanak néha valóban jelentőségteljes hátterekre utaló idézeteket (Eliot a tengeren egy csónakban sodródva, Sylvia Plath Lady Lazarus című verse az öngyilkossági kísérlet elmesélése után). Magában a filmben nem történik meg tartalmas párbeszéd, a modernitás megidézett – a filmben sem jelen levő – problémáit és beszédmódját viszont direktben kéretik halálosan komolyan venni. A jó érzékkel kidolgozott nosztalgiázás és a teljes komolysággal felvetett egzisztenciázás ütik egymást, s ezt csak még csikorgóbbá teszi az állandó kényszerű tanakodás, hogy a lehető leghollywoodibb módon szenvedő filmzenét a nosztalgikus reflexió giccs fele tartó, a távolságot növelő elhajlásaként hallgassuk-e, vagy a végső kérdések és szorongás aláfestéseként hangolódjunk rá teljes beleéléssel.

Kár pedig; az ember azzal az enyhe frusztrációval távozik a moziból, hogy kissé lazábbra engedve és a saját működésükre bízva ezek az idézetek ugyancsak hozzászólhattak volna ahhoz, amire nézve így, egyenesben applikálva tökéletesen érvénytelenek.