Az idei Oscar-gálán tanúi lehettünk, hogyan utánozza az élet a fikciót. Bár Gabourey Sidibe színésznő koránt sem élt olyan körülmények között, mint az általa alakított Precious, mégis olyasmit élt át a díjátadón, amiről filmbeli karaktere álmodott. A korábban színészkedésre nem is gondoló, névtelen lány jutalma villámgyorsan jött siker és szakmai elismerés lett, a közönségé pedig egy emlékezetes film.

A Sapphire névre hallgató írónő novellája alapján készült Precious hősnője egy borzalmas életkörülmények között sínylődő 16 éves lány. Apja 3 éves korától erőszakolja, született egy Down-kóros gyermeke, és most ismét terhes tőle. Anyja többek között ezért is utálja, hiszen a papa „több kölyköt csinált a lánynak, mint neki”, ezért napi rendszerességgel bántalmazza fizikailag és lelkileg is. Arról nem is beszélve, hogy Precious enyhén szólva is túlsúlyos, az utcán kinevetik, az iskolából kirúgják, majd magániskolába helyezik, szóval hozzá képest egy halmozottan hátrányos helyzetű egyén egész vidám életet él. A film második felében mindennek tetejébe kiderül, hogy HIV-pozitív. Bumm. Magyarul a lányt kilöki magából az utca, a társadalom, saját otthonáról nem is beszélve, így ő maga válik egy megközelíthetetlen szigetté a bánat tengerén. A dolog akkor változik meg, amikor elmegy a magánsuliba, ahol egy kedves tanárnő (Paula Patton) kezdi felmelegíteni a jéglelkű ember érzelmeit és elhiteti tanítványával, hogy megérdemel egy teljesebb életet.

Lee Daniels rendező második játékfilmje Precious családjának megismertetésével kezdődik. Anyja, aki egyébként egész nap fel sem kel a kanapéról, úgy mutatkozik be, hogy kis híján szétcsapja a lánya fejét egy palacsintasütővel. Nincs kecmec, üzeni a rendező, itt bizony horrorisztikus szocio-drámát kap a néző 100 percen keresztül – ami rendben is lenne, de a direktor sajnos többször is túllépi azt a határt a karakterábrázolásban, ahol még azt mondanánk, hogy „kemény, de van ilyen”. Az anya (Mo'Nique Oscar-díjas alakításában) egy lelki terrorista, még belegondolni is rossz, hogy tényleg létezik olyan ember, aki képes ledobni egy tévét az emeletről 3 napos újszülött unokájára, vagy aki fejbe rúgja saját lányát, miközben az a konyhapadlón szül. De ha létezik is ilyen, egy filmben a figurát akkor is fel kell építeni: azért, hogy ha ily borzalmakra kerülne sor, akkor tényleg meghökkenjen a néző. Gondoljunk csak arra, hogy Michael Haneke Fehér szalagjában is leírhatatlan dolgok történnek, de okos jelenetépítkezéssel azt éri el az osztrák direktor, hogy akár egyetlen kőkemény mondat is jobban fejbe vágja nézőjét, mint 5 perc káromkodás és csapkodás. A Precious néhány jelenetében egyenesen parodisztikussá válik az anya figurája.

Nagyjából ez minden negatívum, ami a filmről elmondható. Gabourey Sidibe amatőr színésznő például fantasztikus átéléssel alakítja a jobb sorsra érdemes tinédzsert, a film minden pillanatát megtölti érzelemmel. Precious önértékeléséről elég sokat elmond, hogy vékony, szőke, fehér nő akar lenni, a tükörben is így látja magát, máskor giccses fantáziavilágba menekül, ahol vakufényben fürdő, ünnepelt sztárként pózol, vagy épp a fényképalbumban látható fotók beszélnek hozzá, ahogy annak idején Amélie Poulain-nek is. Mivel igazából sosem nevelte őt senki, nem sokat tud az élet dolgairól, erről többek között egy keserédes mondata tanúskodik: „A leghosszabb út is egy kis lépéssel indul. Ez meg mi a szart jelenthet?” A neve is inkább gúnynak tűnik: becses. Hiszen mindenki utálja őt, úgy érzi magát, mintha Kafka Átváltozásának férge lenne, a film lényege pedig nem is az, hogy bebizonyítsa, hogy nem féreg, sokkal inkább az, hogy egyáltalán elhiggye magának, hogy ő is valaki.

Az már az eddig leírtakból is kiderült, hogy a Precious a nők filmje. Igazából két fontosabb férfi-figura tűnik fel a filmben: az ápoló, akit a magániskolás csajok férfi-nővérkének titulálnak (Lenny Kravitz) és a perverz, démoni apa, akit egyszer látunk, akkor is nyaktól lefelé. A film fontos szereplője még Mrs. Rain tanárnő, aki anyja helyett anyja lesz növendékének és nem mellesleg leszbikus (Daniels rendező is bevallottan meleg), illetve a szociális osztályon dolgozó irodista, aki kicsikarja Precious-ből élete igaz történetét (Mariah Carrey).

A mozit 5 hét alatt forgatták le, a végeredmény láttán pedig a filmben is emlegetett Oprah Winfrey szállt be co-producerként, ugyanis nagy hatást tett rá a dráma. A címszereplő lányt 400 jelentkező közül választották ki, a rendező pedig az első Oscar-díjas afroamerikai direktor lehetett volna, ha az idei év nem az első Oscar-díjas női éve lenne. Az alacsony költségvetésű film azonban így is sikeres karriert tudhat már most maga mögött, a 82. Oscar-gálán szinte minden fontos kategóriában jelölték és abból kettőt sikerült is díjra váltania. Maga a filmnyelv nagyon puritán, minden képkocka azt szolgálja, hogy a néző a téma lelki oldalára figyeljen, ne a vizuális megjelenítésre. Ez abszolút indokolt, de már maga a történet is olyan kíméletlen, hogy rövid idő alatt bedarálja a nézőt, amikor pedig a film végén az AIDS-es lány, akinek már csak annyi vágya maradt, hogy mindkét gyerekét maga mellett tudja, kifakad és azt mondja: „én a szeretettől csak rosszat kaptam”, még a legszigorúbb néző torka is elszorul a fájdalomtól.