Az ügyesen levezényelt, izgalmas üldözés- és karambolszcénákat leszámítva unalmas fércmű az Ütközés (Collide), amiből talán Ben Kingsley ér valamit.
Az Ütközés kreatív gyűlése valahogy így nézhetett ki: „fiúk, kaptunk egy csomó gyönyörű luxuskocsit, amit ripityára törhetünk, pár forgatási napot Kölnben, és két színészlegendát. Írjatok már valami sztorit ezek köré, könyörgöm!” És lőn. Az Ütközés egyetlen hatalmasra nyújtott üldözésjelenet egymás hátán landoló autókkal, amit időnként drámai jellegű, párbeszédes momentumok szakítanak meg. És benne van Anthony Hopkins és Ben Kingsley.
Előbbi sajnos alaposan eltévedtnek tűnik ebben a filmben: az általa kitalált, felnevelt és a közönséggel megszerettetett, rettentően gonosz, túlművelt pszichopatát alakítja sokadszorra is, holott ez a fim talán egy másfajta antagonistát kívánt volna meg. Ezúttal Hopkins túl teátrális, túl klasszicizáló színészként kifityeg a szüzséből (még a szerepét is Angliában nevelkedett német etnikumúra írták, hogy valamivel magyarázzák páncélos brit akcentusát), ám nem így Ben Kingsley. Az öreg Gandhi zseniális még ebben a mellékszerepben is, bekokainozott aggyal hadaró, török gengszterfigurájáért már-már megéri kifizetni az egyébként jobb célokra is fordítható mozijiegyet. Nincs kicsi szerep, csak kicsi színész.
Apropó kicsi színész: a film főhőse, Casey (Nicholas Hoult) hiába néz többször el a kamera mellett gyönyörű azúrkék szemeivel, akár közeliben is, ettől még hirtelen nem fogjuk jobban tudni, hogy mivel is különbözik ez a karakter a sokszáz hozzá hasonló, szerelem miatt hirtelen jó útra térő, kisstílű, de romantikusan aranyszívű bűnözőtől. Merthogy igen bizony, jól olvasták, valóban frenetikusan eredeti vargabetűvel a szerelem a motiváció a „csak még egy utolsó bűncselekményt, mert a kell a pénz, de aztán kész, vége, esküszöm” trópust újrahasznosító cselekményben. El is csapnak egy drogszállító kamiont az egyik haverral, amire a fülest a kvázi-főnöküktől, Gerantól (Kingsley) kapják. Geran motivációi azonban nyilvánvalóak: hübriszből megkurtítani a nagyonnagyfőnök Hagen Kahl (Hopkins) vagyonát, ha már az nem akart vele osztozkodni, amikor szépen kérte. Kahllal azonban nem lehet cicázni, elrabolja a főhős nőjét, Juliette-et (Felicity Jones), miközben a túsz keresztnevére tesz pár túl nyilvánvaló Shakespeare-megjegyzést. De hogy mindez miért pont Kölnben játszódik? Ehhez valószínűleg ott kellett volna lennünk ama bizonyos kreatív gyűlésen, mert a dóm köré komponált pár drónos snitt önmagában nem indokolja.
Egyvalami miatt érdekes azonban a film önmaga kontextusán kívül is: a cím és a néhány filmbeli felirat – legalábbis a romániai forgalmazási kópián – nem eredeti nyelven, hanem románul jelent meg. És íme, kezd felsejleni pár pozitívuma is a digitális filmkészítésnek: pixeleket zabálunk ugyan mindössze, de már csak pár kattintásra van, hogy egyre jobban lokalizálják – földrajzilag, kulturálisan, bárhogy – a tartalmat. Csakhogy innen már egy lépés a piacfüggő cenzúra: tudunk Kína miatt megváltoztatott filmről is. Ha nem is a cselekményt lényegében érintő módon és mennyiségben, de mégiscsak más-más filmet kaphatunk országonként, nem lesz már egyetlen, szentesített verziója egy filmnek. Ezzel sem lenne különösebb baj, csak ha valami a profitmaximalizálás édekében történik – márpedig Hollywood döntéseinek túlnyomó többsége ilyen –, az hosszú távon ritkán szokott jótékony hatással lenni a történetmesélésre (persze, rövidtávra volt már ellenpélda).
Az ügyesen levezényelt, izgalmas üldözés- és karambolszcénákat leszámítva unalmas fércmű az Ütközés, amiből tizenkettő csak azért nem egy tucat, mert közben egy része eltűnt könyvelés közben.
