Ha valaki a kilenc évvel ezelőtti bődületes túlkapás fényében szemléli, az új Riddick-film kifejezetten kellemesen szórakoztat – egy darabig. Döccenő és hepe-hupa ugyan akad bőven, de David Twohy harmadik nekifutásra egy fésületlenségében és vérzékeny múltidézésben is bájos, már-már mozi-érett B-filmet gyúrt a Vin Diesel által babusgatott akciófigura köré.
Ugyanakkor az a kényesen ambivalens karakter-ontológiai kátyú, ami – többek között – élve temette el előzményét, jelenleg is ott tátong Riddick alatt. A számító, jéghideg intellektusú, gyilkos furyai ösztönlény ugyanis nem főhősnek teremtetett. A tizenhárom évvel ezelőtti Pitch Black koszos, másodvonalbeli sci-fi szüleményének meglepő népszerűsége abból ered, hogy a film egy kiismerhetetlen, moralitásában ellentmondásos, rejtélyes eredetű, és nem mellesleg vagány gyilkoló- és túlélőgépként tárta a világ elé. Emlékezetes mellékszereplő volt, kinek súlyos személyisége a főszereplőkhöz fűződő ingatag és el-elbizonytalanított viszonyában bomlott ki igazán. A fájdalmas folytatásban Riddick már domináns anti-hősként tárta ki sötét lelkét: Twohy túl sokat akart elárulni róla, a szánalmasan túlírt, darabokra hulló történet pedig Riddick karakterének szerethető inkonzisztenciáját tette érdektelené.
Az új Riddick imponáló tökössége épp abban rejlik, ahogy leszámol nyomorult elődjével. Twohy ugyanis kifejezetten szépen bújtatott ironikus gesztusokkal emeli el a szkeptikus kritikusi tekintetet Riddick előző fiaskójáról. Amint Riddick megcsalatottságában és magárahagyottságában kimondja, hogy az előző történetben látott önmaga meghasonlott és hamis, a krónika követői – csak és kizárólag ők – elégedetten sóhajthatnak egyet. „Az órát le kellett nullázni.” – mondja, majd pedig leveti az előző film gyötrő mementójaként rajta maradt idióta páncélt, és vadászatra indul egy ismeretlen, élhetetlen bolygón. A film ezen első szegmensében, hősével egyetemben mintha a rendező is kanosszát járna. Ez a félóra egyfajta szavak nélküli nyers kontempláció Riddick karakterének egyik legfontosabb vonásáról, a túlélésért folytatott folyamatos, határt nem ismerő harcáról. Amellett, hogy ez a hosszú szekvencia szépen visszautal a Pitch Black rideg és gépies Riddick-képére, hasznosan ki is egészíti az ott megismert vonásait. Stilisztikailag, kontinuitás, hangulat, vágások és kamerakezelés tekintetében pedig már ez a félóra is messze túllép elődje retardáltságán. A CGI persze olyan, amilyen – a Pitch Black is olcsóságában volt érdekes látvány.
Ez a kiegyensúlyozott és kellemesen elnyújtott felütés átcsap egy újabb szegmensbe, melyben a Riddickre vadászó fejvadászok és katonák kapnak jelentős szerepet. A néző pedig egy jó ideig hallgatja a séma-skatulyából kirántott bugrisok sületlenségeit – mellesleg némelyik poén még ül is – mire észreveszi, hogy a címszereplő feltehetően cigiszüneten van. A már-már kamaradarabra hajazó, pár négyzetméteren belül elfolydogáló cselekménytöredék ugyan nem mondható idegtépőnek, mindenesetre az Alien-filmekre emlékeztető seregszemle – ami mellesleg a Pitch Black sajátja is – a főhős-centrikusabb első harmad után kissé kiábrándító. Közben persze beindul a veszteség-dramaturgia, Riddick gyilkol, ármányok szövődnek, és fény derül egy hevenyészett epizódközi szerepviszonyra is. A Riddicket üldöző egyik kvázi-antagonista ugyanis a Pitch Black legrohadékabb karakterének apja. Ha valaki nem látta a filmet, vagy nem emlékszik rá, annak természetesen Twohy leírja a történeteket, a kérdés csupán az, hogy minek. Az új Riddick-filmnek ugyanis jobban áll, mikor kézzel nem fogható, hangulati- és rímképek segítségével kapcsolódik az első történethez. Az így kialakult csipetnyi melléknarratíva csupán újra a Riddick szőrös szíve mögött megbúvó feddhetetlen nemességet próbálja meg felszínre juttatni, ami egy anti-hősnek sem tett még igazán jót, nemhogy a mai napig félkész Riddicknek.
A harmadik történet-blokk – igen, a Riddick ilyen epizodikus – azonban újra egy szubtextuális Pitch Black-idézet. Miközben az épp vallatott Riddick elmeséli a Pitch Black bolygóján történteket, addig ezzel párhuzamosan újjászületni látszik a Pitch Black zárlatának akció-dramaturgiája is. Üldözött és üldöző összefog tehát a természet erőivel szemben – jelen esetben valamiféle skorpióba oltott plagizált Giger-rémfalkával. Becsülendő ez a tökös nosztalgia, de a film ekkorra saját szegmentáltsága és az erőltetetten megnyitott érdektelen történetszál bezavarása miatt már rég szétesik. Ennek ellenére a Riddick egyáltalán nem kibírhatatlan. Kifejezetten a rajongók számára szóló szórakoztató és tiszteletreméltó bocsánatkérés a kilenc évvel ezelőtti hülyeségért, valamint hetyke visszakacsintás a tizenhárom évvel ezelőtti születésre. Talán újrakezdés is, ki tudja. Aki nem ismeri ezt a fényérzékeny emberállatot és eddigi kálváriáját, annak viszont nem biztos, hogy feltétlenül meg kell néznie.
